Kuliffay Hanna: "SZASZANIDA EZÜST" A SZKÍTÁK KINCSE?

buda küldte be: "
Jegyzetek egy washingtoni kiállítás kapcsán
Az alábbi írás az eredeti rövidített változata. A teljes írás letölthető innen.

Érdekes lenne tudni, vajon milyen mértékben ismert akár értelmiségi körökben is Arszakész és Artavaszdész neve? Vagy  ha magas szinten organizált, nagyhírû birodalmakat kellene felsorolni, vajon  hányadikként ugrana be a pártusoké, ha egyáltalán? És ha be is ugrana, hányan tudnánk akár kronológiailag, akár geográfiailag pontosan beilleszteni a világrendbe a nagy Pártus Birodalmat?  Ex Oriente, lux - mondták a régiek. Emlékezteti még valaki is a gyerekeket Európa közepén az ókori keletrõl jövõ fényre?


Azt, hogy Arszakész (Arsaces) a nagyhírû Arszakida dinasztia alapítója, míg Artavaszdész (Artavasdes) fél millenniummal késõbb az utolsó pártus uralkodó volt, amerikai és nyugat-európai szemszögbõl nézve lehet az orientalizmus érdektelen részadatának tekinteni, az egyetemes világtörténelem szempontjából viszont nem érdektelenebb, mint mondjuk a görög városállamok agyonelemzett egymás elleni acsarkodása, - a magyarság számára pedig jóval fontosabb.
 
A nyugat-ázsiai pártus-szkíták magas fokú szervezettségre és társadalmi kooperációra, sikeres diplomáciára, zseniális harcmodorra, önellátó fegyvergyártásra és magas színvonalú fémfeldolgozásra épülõ, közel öt évszázadot átívelõ birodalma tendenciózusan és méltatlanul mellõzött, mint ahogy gazdag múltjáról tanúskodó, hajdani fénykorát idézõ mûvészeti öröksége is.
 
Lehet persze tiltakozni a "tendenciózus" szó miatt, mint ahogy általánosságban lehet tagadni magát az akadémiai szubjektivitást vagy a történelmi és mûvészettörténeti  eurocentrizmust is. Ugyanígy lehet fenyegetõ hangnemben az egy idõ óta  pejoratív értelemben használt revizionizmussal vádolni azokat a történészeket, archeológusokat és publicistákat, akik szerint újra kellene értékelni Ázsia és Afrika kulturális hagyatékát, a világ-civilizációt formáló hatását és szerepét. Tagadás és fenyegetés azonban nem változtatnak a tényen, hogy számos régi kultúra aláértékelt vagy jogtalanul kisajátított, számos nép, etnikum, hajdani neves királyság, sõt birodalom pedig rendszeresen hiányzik  a történelem könyvek lapjairól. 
 
Ennek megfelelõen az archeológiai ásatásokat finanszírozó intézmények és társaságok, a múzeumok, profi mûgyûjtõk és a média érdeklõdési körébõl is kimaradnak. Jobbik esetben csak különcnek tartották még a múlt század kezdetén is azokat, akik a búsás profitot ígérõ francia impresszionisták, Chelsea porcelánok vagy carrarai márvány madonnák  helyett tibeti bronz harangokat, ékírásos agyagtáblácskákat vagy éppen szaszanida ezüstöt gyûjtöttek.
 
Nem véletlen tehát, hogy a világhírû Smithonian Múzeumok láncolatának egyedülálló ázsiai gyûjteménye csak két rendkívüli (megszállottnak is mondható) magánember által adományozott gyûjteményen alapszik, és az ebbõl való válogatásnak Washingtonban otthont adó, 1987-ben avatott Arthur M. Sackler Galéria is az egyikük bõkezû anyagi támogatásával jött létre.
 
Charles Lang Freer, a XIX. század közepén született detroiti gazdag üzletember és autodidakta mûértõ túllépve a korabeli, fõleg európai értékekre koncentráló divaton, amelynek korábban maga is hódolt, 1887-ben adta ázsiai és távol-keleti mûtárgyak gyûjtésére a fejét. Halálakor, 1919-ben csak 4 éves volt az az Arthur M. Sackler, aki azonos szenvedélynek hódolva 1982-ben majdnem ezer ázsiai darabból álló gyûjteményt adományozott a Smithonian Múzeumok láncolatának.
 alt
A kettõjüknek köszönhetõ, hogy a kevéssé ismert iráni, afganisztáni (baktriai) és pártus fém-, és ötvösmûvészet csodálatos reprezentánsai ma láthatók a Sackler galériában, amelynek megtekintésére a világ minden tájáról utaznak Washingtonba, mivel a hagyatéki szerzõdés értelmében  a mûtárgyak nem kölcsönözhetõk ki más múzeumoknak és csak külön engedéllyel publikálhatók.
 
Arthur M. Sackler Gallery of Art, Washington D. C.
 
A fenti területek elõkelõségének mûvészi szinvonalú használati edényei, dísz- és kegytárgyai az egyszerûség kedvéért összefoglalva Szaszanida ezüstökként váltak ismertté és a szakma három történelmileg meghatározott idõszakból származtatja õket: az Akhamenid, (kb. i.e. 55o - i.e. 331) a Szeleukida és Pártus, (kb. i.e. 312 - i.sz. 224) valamint a Szaszanida periódusból (i.sz. 224 - 651).
 
A volt Perzsa birodalom Nagy Sándor hódításait követõen* került a  görög Szeleukuszok (Seleucusok) uralma alá, majd az i.e. III. század közepén a Pártus királyság alapítója, I. Arszakész kezére, aki visszahódította és birodalommá ötvözte az eredetileg Akhmenid birodalomként felölelt hatalmas területeket. Utódai azonban állandó feszültségben és összeütközésekben voltak a nagy Római Birodalommal. "Carrhae csatája és Crassus (római hadvezér, K.H) végzete után két és fél évszázadon keresztül az Arsacid nevezetû Pártus dinasztia uralkodott keleten és a Rómaiak nyugaton, közrevéve az Örmények országát és Szíriát és a kelet és nyugat közötti határvonal a pillanatnyi erõviszonyoknak megfelelõen állandóan változott."*
 
Az i.e. II. században kialakult Kelet- és Nyugat-Ázsiát, illetve Kínát és a Földközi-tengert összekötõ "nagy selyem út" egy jelentõs része generációkon keresztül pártus kontrol alá tartozott, ami messze kiható gazdasági fellendülést eredményezett. A kereskedelmi vámokból, tarifákból és a vazallusok adóiból jelentõs hasznot húzó, katonailag is megerõsödött Pártus birodalom hódításai következtében hosszú távon Irán, Mezopotámia és Afganisztán döntõ részének egyesített ura lett az Eufrátesztõl egészen az Oxus bal partján húzódó sztyeppékig.
 
Az i.e. 90-es évek táján a kiváló koncepciójú államférfi, II. Mitridátesz (Mithridates) közvetve az örmény (urartui) királyságot is bekebelezte, egyenrangú félként szerzõdést kötött a kínai császárral és tovább bõvítette befolyását Kis-Ázsiában, még az Eufrátesztõl nyugatra is. Volt idõ, mikor a pártusok birodalma 18 vazallus felett gyakorolt hatalmat. Kulturális értékei és hatása viszont szakszerû feltárási munkálatok híján, valamint szakmai idegenkedéssel és akadémiai elõítéletekkel küszködve még szinte ismeretlen a világban.
 
A BETELJESÜLT ÉLET VIRÁGA
 
Az összevontan szeleukida-pártus idõszaknak nevezett évszázadokból származó kiállítási darabok közül mûvészileg a legjelentõsebb az a hivatalosan pártus idõkre datált csodálatos szív alakú, színarany, apró horgas kapcsokkal ruhára, övre, fejfedõre varrható díszítõ elem, amelyen két fiatal vadkan les ki óvatosan az erdõ sûrûjébõl. A pillanat rögzítése és realitása, a komplex design, a nemes anyag értõ kezelése egyszerûen lenyûgözõ. Az életszerûség rendkívüli hatását a szkíta mûvész három dimenzió kialakításával és az átfedéses technika mesteri alkalmazásával érte el (Kép A.1)
 
alt 
Képek: A.1 és A.2
 
A magas fokú mûvészi és mesterségbeli tudást igénylõ három dimenziós ábrázolásmód az egyik jellemzõje a legnemesebb szkíta-pártus dísztárgyaknak, - mint ahogy nem jellemzi a perzsákat. Ennek ellenére a kiállítás másik három dimenziós ritkaságát, egy elõkelõ férfi mellképét ábrázoló ezüst medalion-tányért (Kép A.2) a tárló adatkártyája és az elérhetõ szakirodalom a szaszanida tárgyak közé sorolja. Ann  C. Gunter és Paul Jett, a Smithonian Intézet szakértõi azonban katalógusukban megemlítik, (Ancient Iranian Metalwork) az ezüst dísztányért elsõként elemzõ szakértõ, Richard Frye a pártus periódusnak tulajdonította és ezt csak egy késõbbi kutató változtatta át "korai  szaszanidára".
 
A monitor sajnálatos módon nem képes visszaadni a medalion portré megkapóan drámai plasztikusságát, az öntött-ezüst fej utólagos, aprólékos cizellálása, valamint a fekete bitumen és aranyozott ezüst kontrasztja keltette intenzív látványbeli hatást és így aligha érzékelhetõ, miért is számít  vesztesnek az a kultúra, amelytõl megtagadják.
 
Gunter és Jett saját bevallása szerint konkrét lelõhely ismerete, tehát  rétegvizsgálat lehetõsége nélkül "a bizonyosság gyenge lábakon áll bármilyen emléktárgy bármilyen közegbe való datálásánál", - pláne mikor átfedésrõl, egymásba folyó idõszakokról van szó, mint a késõi pártus, post pártus és korai szaszanida korok esetében. Éppen ezért nagyon érdekes, de nem meglepõ, hogy Frye eredeti megítélését a medalion tányér pártus kultúrából való származásáról mára sikerült teljesen kiiktatni a szakirodalomból. Így lesz nem egyszer perzsa kincs a szkíta kincsbõl. Szaszanida kulturális érdem a  pártuséból.
 
A kiállítás másik szaszanidának ítélt darabja, - ahol a látogatót kételyek gyötrik a vitrin ismertetõ kártyájának felirata láttán - egy VI.-VII. századinak saccolt, megkopott ezüst tányér, (Kép B.1) amelynek részletes ismertetésében Gunter és Jett meglehetõsen felszínesnek bizonyultak. A szerzõk leírásukban egy "kehelyszerû konténerbõl vagy alapból" kinövõ, ágaskodó hegyi kecskék által közrevett, szõlõindával befuttatott tányérról értekeznek.  A csupán "indás fának" nyilvánított életfa azonban  nem konténerbõl, hanem egy Szíriában, Mezopotámiában és Iránban honos dús porzójú virágból, egy nyílóban levõ pipacs-tulipánból (Papover glaucum) hajt ki, amely leginkább asszociálható volt  Hathor, a legrégibb Teremtõ istennõ Nílus völgyi szimbólumával, a lótuszvirággal: mindkettõ az élet adás és az élet folyamatossága, a megtermékenyülés és szaporodás jelképei voltak már a legõsibb idõkben.
 
Az életfa tetején, sokat mondó üzenetként (amelyet ugyan Gutter és Jett antennái nem vettek) egy elnyílt pipacs-tulipán, - a hervadással járó beteljesült élet virága, közepén pedig a funkciójukat vesztett porzók elõterében az Istennõ bíztatásaként, az örök élet ígéreteként a jellegzetes hármas nyárfalevél szimbólum látható.
alt 
Képek ebben a sorrendben: B.2, B.1 és B.3
 
B.1: Ezüst tányért díszítõ, a teremtõ Istennõt szimbolizáló életfa. B.2: A Hathor istennõ jellegzetes hajviseletét és napkorongos koronáját viselõ ugariti Anat istenasszony szoptatja a királyt, akárcsak a szikomor fában megtestesülõ Nut istennõ szoptatta Oziriszt.  B.3: A Nílus völgyébõl elszármazó "sokemlõjû" (*5) efezoszi Artemisz istennõ (Anatolia) a Föld megélhetést biztosító, tápláló erejét jeleníti meg.
 
Gutter és Jett elismerésére szolgáljon, hogy megjegyzik a fontos tényt: a (B.1) tányér a maga nemében  "egyedülálló", és még "hasonló jellegût" is csak kettõt jegyeznek a szakmában, - abból az egyik a szkíta kincsek világ központjában, az Ermitázsban taláható. Nem véletlen, hogy ez a tányér  kivételes ritkaság. Az i.e. 2400 körüli idõszakban a részben északról, részben keletrõl beözönlõ indo-európai népek gén variációjuk és bátor elszántságuk mellett új vallásokat is vittek magukkal, - a fiatal hódító istenek, illetve a  mindenható atya imádatát. A geográfiai terjeszkedés során az õsi és a bevándorló teológiák összeolvadtak, majd évezredek során fokozatosan, törzsekként és körzetenként, városállamokként és birodalmakként megküzdve a férfi istenek kiszorították az  istennõket, írja Merlin Stone Mikor az Isten Asszony volt (When God was a Woman) címû rendkívüli jelentõségû könyvében.
 
A hatalmi harc kíméletlen volt. A legfõbb Istennõt lefokozták, háttérbe szorították, megcsúfolták, de közel három évezred kellett, míg a férfi istenû vallások, -  mithraizmus, zoroaszterizmus, judaizmus, kereszténység - végleg ki tudták törölni a lelkekbõl. Templomait, szentélyeit lerombolták, papságát és híveit kiirtották, kegytárgyait összetörték vagy beolvasztották. Ami a "pogányság", tehát az õsvallások kegytárgyaiból túlélt, mint a Sackler galéria mitikus üzenetet közvetítõ  tányérja is, az csak a véletlennek tulajdonítható vagy az idegen szimbólumok iránti ignoranciával magyarázható.
 
Az életfa legkorábbi ábrázolása (mint az Oziriszt tápláló is) az egyiptomi fügefa, a Ficus sicomorus,  de késõbb egyéb fák is sorra kerültek, mint a datolyapálma vagy a klasszikus görögöknél Héra istennõ arany almafája. Az egyiptomi Hathor istennõt, vagyis Kobra istenasszonyt, a Teremtõ Bölcsesség istennõjét  Sicomorus istennõnek is hívták.**
 
A fekete Hathor istennõt, mint teremtõ-oltalmazó Föld-anyát Kis-Ázsiában Astarte néven, Kánaánban Tyre és Sidon környékén Ashtoreth (Asherah, Attoret), Ugaritban Anat, Júdeában*** Astart, Arábiában Attar-anya, Iránban Anahita, míg a görögöknél  Artemis néven imádták. Egy ciprusi felirat Anathot Athénával azonosítja, míg az idõszámítás elõtti V. század zsidósága Anath néven (korábban Asheraként) Jahve alkotótársának és asszonyának tekintette. A Gosztonyi-féle sumér etimológiai szótár elemzése szerint az Asan vagyis Istennõ szó, a fentiek változata, a Ba-Dug-Asan, Bo-Dog-Asszony (Boldog-Istenasszony) kompozícióban maradt fenn és jutott el Mezopotámiából a szkíta-pártus-hun lovas népek közvetítésével Erdélybe és a Duna-Tisza közébe
 
Az eredetileg az isteneket és a csillagos eget is teremtõ Istennõt, a Föld-anyát, aki bölcsessége révén magát a túlélést (az emberi, növényi és állati termékenységet) biztosította csak sokkal késõbb, pusztán politikai meggondolásból asszociálták a kígyóval  vagy sárkánnyal szimbolizált, bûnösnek nyilvánított tudati felismeréssel és a csábító gonoszsággal.
 
A sumér pantheon Istennõ menifesztációi, Nammu, aki  "megszülte az eget és a földet", ugyanakkor "anyja az istenealtknek", és Nin-khursag anyaistennõ, aki az embert teremtette - legelterjedtebb szimbolizált megjelenítési formája a (mindig szimmetrikus elrendezésben, profil nézetben felé forduló és ágaskodó) kõszáli kecskék, gazellák, zergék, szarvasok vagy madarak által kétfelõl közrefogott életfa túlélõ  ábrázolásait ma múzeumok, magángyûjtemények, néhány mûvészeti album és szakkönyv õrzi pótolhatatlan kincsként az utókor számára.
 
A Sackler galéria párját ritkító ezüst tányérja azért is kivételes darab, mert a tulipán motívumok és a kõszáli kecskékkel, madarakkal körülvett életfa mellett a Teremtõ istennõ harmadik õsi szimbóluma, a bölcsességet (és egyben az éltetõ talajvizeket) képileg közvetítõ kígyó is szerepel rajta. (Akárcsak némely egyiptomi és elámi ábrázolásokon a szikomor fára illetve datolyapálmára tekeredve.) Az életfa gilos mintával hajt ki a tulipánból majd szökik szárba és indás ágai az elnyílt tulipán két oldalán, az Istennõ ázsiai kedvencei, a pávatyúkok mellett kígyófejben végzõdnek.
 
Bár Gutter és Jett a kiállítás rendezõivel egyetértésben szaszanidának tartják az életfás tányért, a szimbólumok triumvirátusa és egyéb jellegzetességei révén  sokkal inkább lenne illeszthetõ a szumír (sumér) hagyományú pártus kultúrkörbe.  Az szólhat még nyomatékos érvként a szkíta-pártus eredet mellett, hogy  egy  - mûvészileg és kidolgozásában jóval magasabb szintû - szkíta Istennõ ábrázolása során (képünk) az asszonyalak alteste egy elegánsan hurkolt gilos motívumban és annak befejezéseképpen kígyófejekben végzõdik: mindkét esetben a kígyó az eredeti bölcsesség megnyilvánulásaként szerves része a legfõbb Istennõnek.  
 
HA KÜLÖNLEGES, HA EGYEDI, AKKOR SZASZANIDA?
 
alt
 
A Sackler galéria ázsiai kiállításának mintegy jelképeként legismertebb darabja egy ezüst gazella rhüton, (ivókürt) amely képrõl csak oldalnézetbõl ismert, legérdekesebb díszítõ eleme viszont hátul nézetbõl látható: a körbefutó, szelíd állatokkal díszes fríz közepén ugyanis egy stilizált tulipánban végzõdõ, oldalágait visszametszett életfa látható. (Kép C.1) Magát a stilizált tulipánt három azonos méretû nyárfalevél alkotja, amelyek közül a középsõ aranyozott. Az arany nyárfalevél a halál feletti gyõzelem szimbólumaként szerepelt a 45oo éves mezopotámiai király sírokban, ahol nyakláncra fûzve vagy koszorúszerû hajdíszként ékesítette és óvta a  másvilági útjára induló Shu-bad királynõt. (Képünk balra)
 
 
alt
C.1 - a híres gazella rhüton
 
A múzeumi ismertetõ szerint "a gazella rhüton különleges iráni formáját tekintve ritkaság számba megy a szaszanida periódus ezüst edényei között". Ismét egy korai szaszanida korszakból való (III.-IV. század), bevallottan rendkívüli darab, amely sehogy sem illik az ismert, zsánerre egymáshoz hasonló  iráni ezüst tárgyak körébe. És ha "különleges iráni formája" is lenne, vajon miért dekorálja egy idegen kultúra idegen szimbolikája, amely még csak nem is hasonlít a perzsák szent fájához? Egy leginkább a realitás talaján álló  mûvészettörténeti értékelés szerint a rhüton "nem-iráni mûvészeti forrás által befolyásolt és ez a mûvészeti forrás valószínûleg Baktria".   Ázsia komplex történelmének valamelyest értõ ismerõjének kell lenni, hogy ez az állítás a szkíta szó elhangzása nélkül kellõ súllyal bírjon, - három felkiáltójellel. Ugyanis a ritkaság, különlegesség és a baktriai szkíta hatás beismerése egy napon ráébresztheti  a szakembereket a régi besorolás újraértékelésének szükségességére.
 
Gunter és Jett saját információja szerint a rövid gazella-rhütonhoz (C.1) hasonlót az Ural hegység nyugati részén találtak és még érdekesebb, hogy "egy nagyon hasonló késõ pártus kerámia rhütonra akadtak Babilonban". Ebbõl is arra következtethetünk, hogy az u.n. késõ pártus idõszakot nyilván egy post-pártus periódus követett, amely hosszú évtizedek során birodalmon belüli kölcsönhatások és kívülrõl a nagy selyem út forgalmának köszönhetõen görög, indiai, bizánci behatás következtében fokozatosan egyre eklektikusabbá vált és ezt nevezi a történelmi idõrendhez  ragaszkodva a szakirodalom következetesen  kora-szaszanidának. A köztudatban és ismeretterjesztésben (de számos szakkönyvben is)  viszont a szaszanida megnevezés alatt egyszerûen iránit értenek, vagy még általánosabban perzsát.  
 
Ehhez kapcsolódó érdekesség, hogy a Sackler galéria kiállításán van egy eddig (tudtommal) nem publikált ezüst tányér, ahol centrálisan elhelyezve, egy 7 csúcsú világhegyen két aranyozott szárnyas ló áll, amelyek a gazella rhüton dekorációjához  hasonlóan egy félig nyílt tulipánt vesznek közre, - és a vitrin elõtt gyönyörködõ nem kis meglepetésére a két szélsõ ezüst sziromlevél közötti harmadik ebben az esetben is aranyozott. Ráadásul a körbefutó  indás dekoráció levelei között az Istennõ korai idõkbõl származó termékenység jelképei, tömör szõlõfürtök láthatók, amelyeket késõbb római hívei a jó Bacchus istennek sajátítottak ki.
 
A tárló ismertetése szerint a szárnyas lovakkal dekorált tányér szintén "szokatlan" a szaszanida ezüstök között. Szokatlan és ritka, de miért? - kérdezhetnénk. Talán mert a korábbi pártus idõkbõl származik? Esetleg  mert más kultúrából származóként a többit meg kellett semmisíteni? Vagy mivel jellegében és szimbolikájában idegen és érthetetlen, nem szívesen és csak korlátozott számban másolták?    (Bár az ilyen jellegû tányér múzeumi ritkaság, és eddig pénz és igény híján céltudatosan senki se kutatott hasonló után, a pártus földrétegekben azonban nyilván százával vannak régen halott papnõk sírjaiban és az Istennõ lerombolt vagy leégetett szentélyeinek betemetett kincseskamráiban.)
 
Bár a katalógus írói általánosítva megemlítik, az iráni uralkodók udvari ezüstmívesei gyakran folyamodtak inspirációért másokhoz, - a szkíta, bizánci, hellén és indiai kollégáikhoz - de  mások szerint is innen-onnan importált és "szerzett" edényekrõl vették át és kombinálták (sokszor mûvészien) környezetük dekorációs elemeit, jelképeit, motívumait. Mikor azonban konkrétan egy-egy szaszanida-korabeli tárgy értékelésére kerül sor, errõl mindenki elfelejtkezik: a megkülönböztetõ jellegzetességeket, a más kultúra jegyeit nem említik, sõt egyes tárgyak idegen mûhelyekbõl való származását is hanyag eleganciával figyelmen kívül hagyva a végén mindent,  ami fénylik egy kalap alá, a bûvös szaszanida kalap alá vesznek.
 
Nem vitatott, hogy az i.e.  III. század elején uralomra jutó Szaszanida dinasztia birodalmában, amely a VII. század közepéig bezárólag magába foglalta a mai Iránt, Irakot és Afganisztánt, jellegzetes, keletiesen gazdag ornamentikájú luxus használati eszközöket, kultikus edényeket és dekoratív emléktárgyakat készítettek. Ezek a kezdeti idõszakban elsõsorban udvari használatra, majd késõbb a nemesség számára és export célokra is készített, gyakran aranyozott ezüst korsók, tálak, tányérok népszerûségük révén igényes vevõkörre találtak Kínában, Indiában, Anatóliában és egyes mediterrán országokban is.  Azonban kelendõsége és elterjedt volta ellenére se szabadna minden múzeumnak felajánlott vagy iráni régiségkereskedõk közvetítésével vett ezüst tányért és aranyozott rhütont a Szaszanida uralkodók asztali edényének nyilvánítani. 
 
Az általánosítás kételye merül fel Gunter és Jett azon elemzésénél is, mikor  a perzsa Achaemenid-kor innovációjának tulajdonítják azokat a rhütonokat, amelyeknek ivókürtje az állat törzsétõl megtörve, szögben folytatódik, mivel  az i.e. VI. század közepén alapuló Akhamenid birodalom idején ilyen formájú rhütonok már léteztek.
 
alt 
 
Képek: D.1 és D.2
 
Egy nyilvánvaló és talán a legkorábbi példa erre a Louvre dél-mezopotámiai anyagában az elámi korból, (i.e. 1800) a szumír (sumér) civilizáció által jelentõsen befolyásolt Susa városából származó bronzszögekkel rögzített mészkõ tál, (D.1) amely három zergét ábrázoló megtört rhüton szerû  lábon áll.
 
Az egyik jereváni múzeumban pedig az Urartu (örmény) birodalomból származó nehéz, 1600 grammos, 20 cm. magas ezüst lófejû rhütont õriznek, (Kép D.2) amely mestermunka a maga nemében, amellett, hogy az i.e. VII-V. századi példája a jellegzetes, mûvészien formába zárt szkíta állat stílusnak. Míg az iráni állat-rhütonok többnyire túldíszítettek, ez a nemesen egyszerû, fegyelmezett vonalaltvezetésû példány az öncélú dekorálás helyett a sörény stilizált és az izomzat naturalisztikus kidolgozására koncentrált.
 
Hasonló formatervezésû rhütonok láthatók az i.e VIII. századi asszír paloták reliefjeinek ünnepi jelenetein is, tehát évszázadokkal megelõzve a Perzsa birodalom szögben megtört rhütonjait. Ebben az idõben az asszírok kapcsolatban álltak a szkítákkal: "Partatua, a szkíták királya az asszírok nagyhatalmú szövetségese volt",**** tehát a két oldalú kulturális kölcsönhatás, majd az Irán felé való közvetítés nyugodtan feltételezhetõ.
 
A Sackler galéria pártus kori ezüst rhütonjai közül a (baloldali képen látható) gazdag szõlõinda- és levél ornamentikájú, bámész tekintetû oroszlán figurás a legszebb. Az azonban csak szintbõl látható, hogy a trombitaszerû kürt alját mediterrán akantusz minta díszíti, amely az  i.e. V.-IV. századi római és görög csészéken és ivókürtökön is kedvelt motívum volt. Ugyanakkor a mai Türkmenisztán területén levõ hajdani szkíta királyság fõvárosában, Niszában (Nisa) is találtak egy akantusz levelekkel díszített elefántcsont rhütont.  
 
Az ázsiai sztyeppék uralkodóinak és arisztokráciájának gazdagságát, fejlett mûvészi érzékét és tudatos luxus igényét bizonyítják a washingtoni kiállítás tárlói. Ennek megfelelõen az Eufrátesztõl az Oxus folyóig nyúló "barbár" területeken a bõkezû mûvészet pártolás következtében magas színvonalú finom-kézmûipar virágzott. Az i.e. V. századból egy képünkhöz hasonló, de elefánt csontból faragott oroszlános rhütont találtak a régészek az Oxus templom ásatásai során.
 
Ha nem ismerjük a régi brit bölcseletet, miszerint "Too far East is West", - a túl messzi kelet a nyugat - akkor ma is könnyen áldozatul eshetünk a XVIII.-XIX. századi kolonializmussal párhuzamosan eluralkodó, de a XX. századra is rátenyerelõ, rasszizmussal árnyalt, akadémiai tekintélytisztelettel átitatott, ortodoxiába merevült hellén-centrikus szemléletnek, amely a kultúra bölcsõjének Görögföldet tekintve semmibe veszi az õsi Nílus-völgyi és az ázsiai kultúrák szikrát csiholó, lángot szító szerepét. Ezeket a kulturális gyökereket tagadva a politikai motivációkkal fûszerezett modern kultúrtörténelmi elemzések (néha ókori elfogultságra alapozottan) egyes népeket és kultúrákat magasabb polcra, míg másokat alacsonyabbra helyeztek, vagy éppen valami süllyesztõ félébe.  A kialakított alá- és fölérendeltségi viszony végleges. Kétségbe vonása vagy kritikája még senkinek se kövezte ki a Sikerhez vezetõ útját.
     alt
Szkíta pártadísz,  i.e. V. század - Ermitázs
 
"Itt lép be a zsurnaliszta" írja Richard Poe, rendkívüli jelentõségû tanulmánykötete, a Fekete szikra - Fehér láng  bevezetõjében, ahol a szokrateszi mindenre nyitott tudásvágyat hiányolja az egyes humán szakterületekre nehezedõ ortodoxia ellenében. "Nekünk megvan az a sajátos privilégiumunk, hogy egyik szakembertõl a másikhoz fordulhatunk, bármilyen kérdést feltehetünk és abból bármilyen ésszerû következtetést levonhatunk. Módunkban áll a konvencionális szakértõk véleményét kiegyensúlyozni az ellenvéleményt képviselõkével. És ami a legfontosabb, ha a disszidens elmélet hihetõbb a hivatalosnál, minden megtorlástól való félelem nélkül nyugodtan figyelembe ajánlhatjuk. - Majd hozzáteszi, "Rövidre fogva a zsurnaliszták a  józan ítélet hangjai".
 
Ebbõl korántsem következik azonban, hogy csak úgy ölünkbe csöppennek a lehetõségek, az elismerésrõl és a sikerrõl nem is beszélve. Számos témában az új irányzatokra, felfedezésekre és kutatási eredményekre alapozott ismeretterjesztõ cikkek éppen olyan nehezen publikálhatók, mint amilyen nehezen elfogadtathatók akár a legmegalapozottabb, tárgyi dokumentumokkal is alátámasztott revizionális tudományos munkák. Nem véletlenül. Llewelyn Powys azt írta (193o-ban), a világon semmi sem olyan nehéz, mint az értelem  megszabadítása az elfogultság és elõítéletek béklyóitól. Tudományos vagy babonás, valójában egyre megy.
 
Leszámítva a piaci igény hiányát se hálás feladat az idõszámítást megelõzõ és követõ évszázadok Nyugat- és Közép-Ázsiájáról írni, mivel kevés és elég megbízhatatlan a ránk maradt  forrásanyag: egyes népekrõl és kultúrájukról ironikus módon csak az ellenségeik beszámolójából maradt ránk információ. Akik nem hagytak maguk után írott emlékeket, azok ki lettek szolgáltatva a kortárs történészek, majd rajtuk keresztül az utókor ítéletének. Valójában a régészet és a mûvészettörténet feladata igazolni vagy cáfolni a korai írott emlékeket, pótolni bizonyos hiányosságokat, aminek nagyrészt eleget is tesznek, azonban mint tudjuk ez a szakterület se tekinthetõ politikától és tekintélytisztelettõl mentesnek.
 
A rabszíjra soha nem fûzött, Rómával is sikerrel szembeszálló, az asszírokat, örményeket,  babilóniaiakat, médeket és perzsákat legyõzõ, I. Psammetichus fáraót pedig hatalmas váltságdíj fizetésére kötelezõ szkítákról, akárcsak az ó-iráni területeken birodalmat alapító pártusokról, vagy õszinte csodálattal szólnak a krónikások* vagy (mint a rómaiak esetében is) gyûlölettel vegyes féltékenységgel. Mintha az utóbbiak lennének többen. 
 
De még azon kevesek is, akik elismerik e szerteágazó, rendkívüli tehetségû népcsoport katonai és diplomáciai nagyságát, birodalom szervezõ és irányító készégét, valamint fegyverkészítõ szaktudását, még azok is csak ritkán hajlandók elismerni magas fokú mûvészi hajlamait, mûértését, fejlett absztrakciós készségét, gazdag hagyományait, valamint a nemesfémeket megmunkáló tehetségét. "A mi nagy szerencsénk, hogalty ezek a vad, színes, nagyivó barbárok imádták a nemesfém dekorációt, hogy gazdagok voltak az ilyen nemesfémekben és hogy jó ízlésük volt, aminek következtében kiváló görög mesterembereket béreltek fel a(z aranyuk) megmunkálására." írja E.V. Cernenko szkítákról írt könyvének elõszavában a szerkesztõ, Martin Windrow.
 
Szkíta királyi nyakékek, Dél-Szibéria, Tuva. (Fotó: Sisse Brimberg, National Geographic)
 
Nyugati leírásokban többnyire úgy tûnik, hogy az u. n. "állat stílus", - amelyet az orosz szakemberek konkrétabban "szkíta-szibériai állat stílusnak" hívnak - csupán állati motívumokat felhasználó dekoráció, amit ugyanakkor magas színvonalú alkalmazása miatt a szakirodalom minden igyekezetével megpróbál a görögöknek vagy a perzsáknak tulajdonítani. 
 
- Ezeknek (a nomádok által könnyen szállítható tárgyaknak) nemcsak az ékszerekhez hasonlóan koncentrált díszítõ jellege közös, hanem az "állat stílusként" ismert formai megoldása is. - írja az 199o-ben negyedszerre kiadott A mûvészet története címû többkötetes mûvében Anthony F. Janson, majd hozzáteszi, "És úgy tûnik, ennek az állat stílusnak az egyik forrása az õsi Irán."**  A másik fennen hirdetett "forrás", mert mi is lenne más, Hellasz földje, illetve a Baktriába megtelepedett görögség.
 
A SZTEREOTIPIZÁLÁS KUDARCA
 
Valójában évszázadokig senki nem volt hajlandó még csak feltételezni se a "barbár" szkítákról, hogy kézmûveseik nemcsak díszes lószerszámokat és fegyvereket készítettek, de mûvészi értékû fejedelmi ékszereket, használati tárgyakat és ruhadíszeket is. A XIX. századi angol történész, George Rawlinson kissé leegyszerûsítõ véleménye szerint a Pártus birodalom bukásának egyik oka volt, hogy a pártusok nem voltak elég civilizáltak a kifinomult izlésû, magas mûvészi igényû irániakhoz viszonyítva. (Talán nem  rosszmájú a  kérdés, vajon mikor is fedezték fel szupremációjukat, mivel hogy röpkének nem mondható 5 évszázadig mégis csak tudomásul vették a pártus uralmat?)alt
 
Egy nemrégen Tuva köztársaságban (Dél-Szibéria) feltárt fejedelmi kurgánban talált 57 ezer darabos arany lelet nyakékei, karkötõi, öv csatjai, fejdíszei, gyûrûi és gyöngyei alaposan rácáfoltak a Rawlinson féle  lekicsinylõ véleményre. A mongol határ közelében, Arzhan és Turan között élõ és temetkezõ lovas népnek 27 évszázaddal ezelõtt nem lehettek görög vagy iráni kapcsolatai és nem létezett állandó település sehol még a távoli környékeken sem, ahol felbérelt idegen kézmûvesek rendszeresen dolgozhattak volna az uralkodó osztály megrendelésére. Nem maradt hátra más lehetõség, mint annak beismerése, a nomád szkíták aranymûvesei teljesen önállóan jutottak a mûvészi teljesítmény csúcsára.***
 
Homlokpántra illeszthetõ fejdísz, Tuva, i.e. VII. század - Sisse Blimberg felvétele
 
A feltárásban résztvevõ Anatoli Nagler, a berlini Német Archeologiai Intézet munkatársa szerint a kurgánleletek megmunkálása a létezõ legmagasabb színvonalú. "Ezek az emberek kiváló kézmûiparosok voltak, ami új fénybe helyezi a szkíta életmód megítélését. Megdönti a sztereotipizáló beállítást, miszerint a szkíták csupán vad lovasok és harcosok voltak, akik vándorlás közben pusztították a többi népeket.  (A leletek szerint) ugyanis magas színvonalú kulturális fejlettséggel rendelkeztek." Szentségtörõen forradalmi megállapítás, - de hogy ettõl a szkíták általános megítélése széles körben megváltozna, azért egy lyukas kalapot se érdemes fogadásra adni.   
 
Lehetetlen még elképzelni is, hogy például a British Museum tárlójában a  fordított Omega alakot idézõ híres ékszer "Perzsa griff karkötõ" feliratát maholnap hivatalosan szkíta vagy szaka griff  karkötõre cserélnék, annak ellenére, hogy a párját ritkító, nagy részt szaka ékszerekbõl álló baktriai Oxus kincsek része volt. (Az  Oxus temetkezés ideje a pártus idõkre, i.e. 18o-ra tehetõ.)  Timothy Potts, a National Gallery of Victoria igazgatója szerint a mestermûnek számító karkötõ az  "akhamenid géniusz" terméke, (i.e. 55o-331) amely ugyanakkor "jellegében a nomád szkíták hatását tükrözi".
 alt
Potts nyilván nem gondolt rá, vagy nem tudta, hogy az általa csak szkíta "hatásnak" vélt szemet gyönyörködtetõ látszat mögött több is lehet, - egy õsi titok rejtõzhet. Pedig a fordított Omega-szerû jel vagy forma évezredekre visszamenõleg a szumír (sumér) pantheon Nagyasszonya, a termékenységet és termést biztosító, anyát és csecsemõt oltalmazó Baba (Bau) istennõ szimbóluma volt, akinek tisztelete idõvel a kultúra többi jelenségeivel együtt terjedt északra, az eurázsiai sztyeppék irányába.
 
Perzsának elkönyvelt szkíta-szaka griff karkötõ az Oxus kincsekbõl - British Museum 
 
"A griffeknek messze nyúló õsisége van Mezopotámiában," írja Potts, "de ezeknek az állatoknak a barbár vadsága és intenzitása, valamint a részletek, mint a szarvak végének megvastagodása és a színes kõ berakás a közép-ázsiai pusztákon száguldó nomád szkíták mûvészeti hatását tükrözi." Csak a szkíták hatását tükrözi, vagyis mindent összevetve Potts szerint perzsa és nem szkíta. Nyilván azzal a tudományosnak éppen nem mondható mentegetõzéssel, - végül is ki hallott már barbár géniuszról?
 
Az i.e. V.- III. században az Altáj (Altai) vidékén virágzó vertikálisan nomád (nyáron a hegyekben legeltetõ, majd a völgyekben telelõ) pazyryk (pazirik, pazaryk) kultúra nyomai a Tuva kincsekhez hasonlóan ékes cáfolata Potts és mások felfogásának: aligha vitatható bizonyítékként szolgál, hogy a zsenialítás bárhol, elzárt és nyugati mércével mérve civilizálatlan,  - maradandó építészet nélküli és írástudatlan közösségekben - is kibontakozhat.
 
Egy 25oo évvel ezelõtt szkíta módra épített, rablók által megrongált kurgánba beszivárgó víz télen megfagyott és teljes épségben õrzött meg egyébként nagyon ritkán túlélõ értékeket, többek között  a mezopotámiai és szkíta hagyományok fából faragott, illetve egy nyeregtakarón színes filc-rátéttel megörökített szimbolizmusát, - a jót jelképezõ szelíd szarvas illetve kõszáli kecske áldozatul esését a gonosznak, a stilizáltan ábrázolt mitikus ragadozó griffnek.**** alt
 
Az amerikai mondás szerint ha valami úgy totyog, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az a valami egy kacsa. Kivéve a szkíták esetében. Hogy az altáji pazyryk példánál maradjunk, szkítának elkönyvelt  népcsoportokkal  geográfiai közelségben és azonos kultúrkörbe való tartozása ellenére - azonos (lovas nomád) életforma, azonos  temetkezési szokások, beleértve a legsajátosabbat, a lóáldozatot is, közös tradíciók és azonos elemeket tartalmazó mitológia, azonos szintû mûvészi igényesség és közösen alkalmazott kifejezés formák -  az amerikai National Geographic Society kiadásában megjelent Az antik világ csodái címû atlasz mégis azt írja, "Senki se tudja, valójában kicsodák. Számos tudós egyszerûen altáji törzsekként kategorizálja a pazyrykokat."
 
Altáji pazyryk fafaragás - mitikus griff, csõrében elejtett szarvas fejjel
 
Bár a szakirodalom tömve van ellentmondásokkal, és néha "senki se tud" vagy akar még nyilvánvaló következtetéseket se levonni, a tudós Zajti Ferenc azonban számos téren segít az eligazodásban. Nála olvashatjuk,  hogy a bizánciak szerint az altáji népeket, mint a turkokat is valamikor szakáknak nevezték, ugyanakkor azt is, hogy a  perzsák az ókori szakákat nem maguk fajta iráni, hanem tatár népnek tekintették. Hérodotosz  azt mondja, a perzsák minden szkítát szakának hívtak.
 
Ugyanakkor Tábori László Párthia címû kitûnõ válogatása számos cikkünk szempontjából jelentõs megállapítást közöl, többek között idézi R. N. Frye 1984-ben közreadott, Zajtival egyezõ szakvéleményét, miszerint a pártusok közép-ázsiai török népekkel való rokoni kapcsolata mellett "az ural-altáji rokonság nem cáfolható".
 
PÁRTUS  EREDETÛ SZASZANIDÁK?
 
Dr. Tábori maga pedig azt állítja, "a szaszanidák is pártus eredetûek voltak, bár nem Arszakidák" és ez a megállapítása különös jelentõséggel bír azok számára, akiknek módjában volt látni az I. részben említett washingtoni kiállítást.
 
A Sackler galéria összefoglaló nevén  Szaszanida ezüstökként ismert kiállítási anyagának egyik lenyûgözõ, kompozíciójában, hatásában, finom kidolgozásában és dimenzionált ábrázolási módjában egyaránt magával ragadó,  de egyben  a legrejtélyesebb darabja ugyanis egy vaddisznókra vadászó lovas királyt ábrázoló gazdagon aranyozott tányér, amely a szakemberek szerint   II. Sápur (Shapur, i. sz. 3o7-379) szaszanida uralkodóról készült, aki � a kiállítás magyar látogatóinak nem kis meglepetésére  - mintha nem iráninak, hanem pártusnak hinné vagy próbálná eladni magát.
 
A nagy kérdés, hogy miért? Miért ábrázoltatná magát egy állítólagos iráni király vagy herceg legyõzött ellensége hajviseletével, ruházatában és fegyverével? Személyiség zavarral állunk szemben? Rajongásból következõ önfeladásig menõ azonosulással?* Valamiféle trükkös politikai meggondolással?  Vagy a szent-pétervári Stroganov gróf hajdani gyûjteményébõl 1934-ben a Sackler galériába került ezüst tányér nem is II. Sápurt ábrázolja?  Esetleg Sápurt ábrázolja, de Tábori megállapítására építve a Sápurok nem irániak, hanem pártusok voltak, - elszánt vetélytársak egy másik dinasztiából?   alt
  
Kevesen tudják, hogy a szabott ruházat, mint olyan szkíta eredetû: a lovagláshoz elõnyös térdtõl bõvülõ szárú, a térdhajlattól bokáig rojtozással vagy szõrmével díszített nadrág, a medáliás mellszíj és a díszcsatos övvel derékban összefogott térdig érõ tunika a sztyeppei uralkodók sajátságos viselete volt, akárcsak a rövidszárú csizma, vagy a bokánál befûzött cipõ. Még ha az iráni udvarban meg is honosodott volna ez a vadászatra is praktikus öltözék, (mint ahogy népszerû lett Szíria-Palesztina egyes részein) a haját azért csináltathatta volna másképpen az uralkodó, mint a szkíta érmekrõl és szobrokról  jellegzetességként ismert két oldalra fésült, pomponszerûen vágott-bodrozott stílus.
 
II. Sápurként azonosított vadászó (hódító?) király (III.-IV. század)
 
Ami még furcsább, és elgondolkoztatóbb, hogy Sápúr király idegen öltözékén és hajviseletén kívül idegen fegyverrel is vadászott, - méghozzá a pártusoknál hatalmi jelvényként is szereplõ híres szkíta íjjal, amelyet az arsakida pénzérméken a legendás hírû I. Arsak is tart (ajánl az isteneknek?) kinyújtott kezében.
 
A Stroganov tányérként ismert lelet azonban a felsorolt kételyeket ébresztõ és magyarázatot kívánó furcsaságok ellenére se számít egyedi darabnak. Több múzeum is õrzi a szaszanida uralkodók udvari mûhelyében, Bishapur városában gyártott ezüst dísztányérokat, amelyeken a szaszanida kori királyok és hercegek a világ leghíresebb lovasai és íjászai, a szkíta királyok és hercegek mintájára lóhátról vadásztak, illetve hódítottak. Még olyan III. századi ábrázolás is akad köztük, ahol az uralkodó a sok éves kiképzést igénylõ, nehezen elsajátítható szkíta-hun taktikával a száguldó lóról visszafordulva ejti el a vadat, az idegennek nehezen kezelhetõ szkíta íj segítségével.
 
Bakú történelmi múzeumában például van egy ilyen (bár elég gyengén sikerült, meglehetõsen ügyetlen kompozíciójú és vésetû) vadászó vagy gyõzelmi tányér, amelyen a szakmai vélemény szerint az Örmények nagy királya címet viselõ Narseh herceg látható, I.  Sápur fia, aki lovaglás közben szkíta-hun módra íjával hátrafelé célozva próbálja másodszorra is eltalálni az õt üldözõ, szeme közt már egyszer meglõtt kõszáli kecskét. 
 
Mintegy kontrasztként ehhez a kompozíciójában ügyetlen bakúi tányérhoz, az Ermitázs "a szaszanida mestermûvek" egyik kivételesen szép példányát, "a tipikus késõi szaszanida mûvészet jellegzetes darabját" õrzi, amelyen II. Sápur szintén "pártus fordulással céloz meg egy oroszlánt", írják Vladimir Loukonine és Anatoli Ivanov Perzsia elveszett kincsei címû, az Ermitázs ázsiai anyagát bemutató könyvükben. Szkíta íj, pártus fordulás, - lehet ezeket a részleteket egy kézlegyintéssel elintézni?
 
Ez az Ermitázsban õrzött, a szaszanida fémmûvesség remekének tartott, 1927-ben Oroszföldön talált aranyozott ezüst tányér számos ponton egyezik a többi királyi dísztányérokkal, - galoppozó nemes paripa, két támadó vadállat, kardos, bõgatyás, pártus-hun módra nyilazó koronás lovas, - drámai hatású technikai megoldásában mégis a Stroganov féle Sápur tányérhoz áll a legközelebb, mivel mindkettõ három dimenziós. Ezzel a drámai hatású, kombináltan szobor- és dombormû jellegû ábrázolásmóddal mai napig se találkoztak a régészek iráni készítésû tárgyakon.
 
A gazdag anyagú Sackler-galéria kiállításán összesen csak három darab három dimenziós tárgy látható és nem véletlenül mindegyik "egyedi különlegességnek", értsd másnak, tehát nem a szaszanida udvari mûhely sorozat-termékének ítélt: az egyik a cikkünk I. részében bemutatott fiatal vadkanokat  ábrázoló színarany ruhadísz, amelyhez hasonló - nem véletlenül -  az Oxus kincsek között található, a másik a szintén az I. részben bemutatott ezüst medailonos tányér és harmadik a félprofilban ábrázolt, rendkívül szuggesztív tekintetû, karizmatikus egyéniséget ábrázoló Stroganov féle tányér. Az utóbbin a medailonos tányérhoz hasonlóan az öntött darabok utólagos applikációja - a szoborszerûen kiképzett fej és a paripa jobb mellsõ lába - valamint a tegez, a vaddisznók agyarai és fülei és a  paripa palmettás szerszám díszeinek trébelése (kidomborítása) együttesen  váltanak ki izgalmas térhatást. A bravúros technikai megoldás azonban, mint említettük, nem jellemzi a szaszanidák korabeli centralizált birodalmi mûvészetét.
 
Ann Gunter és Paul Jett az Õsi iráni fémmunkák címû katalógusukban azt írják, a mûvészettörténészek egy sziklavéseten látható, hasonlóan gerezdekre osztott gömb alakú koronadísz alapján azonosították be II. Sápurként a Stroganov tényér lovasát, - nyilván nem sokat töprengve állítólagos szaszanida származása és a pártus-szkíta megjelenítés ellentmondásossága felett. (Arra a kérdésre, ki viselt még koronája felsõ részeként ilyen gerezdekre osztott gömböt, késõbb visszatérünk)
 
A korona természetesen döntõ jelentõségû az uralkodók beazonosításánál, de erre támaszkodva kétségessé válhatnak egyéb korábbi feltételezések, mint például a származás, - a faji, etnikai vagy klánbeli hovatartozás. Jelen esetben felmerül a kérdés, állítható-e továbbra is minden bizonyossággal, hogy a szaszanida uralkodók (mind) irániak voltak?  
alt 
 Szkíta szarvú szárnyas oroszlánt ábrázoló hajlított gyûrû felnagyított részlete,  i.e. V. század - Ermitázs
 
Erre vonatkozólag az iráni származású Abolala Soudavar idén megjelent tudományos jellegû könyvében az olvasható, (The Aura of Kings) I. Sapur fia, Narseh herceg addig nem tudott hatalomra jutni, míg ki nem várta a bátyja Hormizd, majd a vitéz Bahrámok uralmának végét, illetve nyilván türelmét vesztve III. Bahrámot fegyveresen távolította el a trónról. Soudavar azt írja, a legyõzött III. Bahrám a szakák királya volt, aki csak 4 hónapig tudta megtartani apja és nagyapja trónját.  (A Bahrámok 273 és 3o2 között uralkodtak) A királylistát nézegetve viszont az derül ki, hogy a szaka Bahrámok csak háttérbe szorultak, de nem tüntek el végleg Irán politikai életébõl.  Egy IV. Bahrám uralkodott 388-399-ig, majd egy V. Bahrám 42o-438-ig, - aki egy ezüst tányér tanúsága szerint nap és hold kombinációjú koronát viselt! - és utolsóként egy VI. Bahrám, 59o-591-ig.
 
A NAP ÉS HOLD FIVÉREI
 
Mint említettük, homályosak azok az  idõszámítás körüli ázsiai évszázadok, nem vehetõk ki tisztán a hatalomért folytatott harcok és szereplõik, ráadásul a nyugati tudósok nemigen hajlandók a keletiek kutatási eredményeit a sajátjukkal összevetni, ami óhatatlanul rányomja bélyegét az egyelõre foghíjas, szokszor ellentmondásos eredményekre. (Soudavar könyvében megemlíti, némely nyugaton kialakult, Iránnal kapcsolatos tévedés például egyszerû fordítási hiba következménye.)
 
A Sackler galériában egy vert és vésett, VII. századinak ítélt szaszanida tányéron szintén egy szkíta öltözéket viselõ, csizmás, gondosan nyírt szakállú és szkíta hajviseletû uralkodó látható, amint korábban ábrázolt pártus uralkodók lezseren könyöklõ pozitúrájában szimbolikus ajándékot cserél(?) asszonyával, aki pomponos fejdíszérõl ítélve egyben Anahita istennõ fõpapnõje - és a nép számára megszemélyesítõje is lehet. (Soudavar szerint a nõalak maga az Istennõ.)
 
alt
Az uralkodó koronája Gunter és Jett szerint annyira egyedi, hogy  "semmilyen szaszanida uralkodó koronájával nem azonosítható". Õk ezzel a megállapítással meg is elégedtek és elkerülték annak felvetését, kik is vallották magukat a Nap és a Hold fivéreinek, vagy fiainak- bár majdnem lehetetlen, hogy ne tudták volna, számos közép-ázsiai uralkodói dinasztia az egyiptomiakhoz hasonlóan kozmikus õsõktõl származtatta elõdeit. A tudós Eugene Wilhelm a pártusokról szóló könyvében azt írja, "Nemzeti vallásuk a természeti elemek, elsõsorban a nap és a hold imádata felé inklinálódott."
  
Egy "Nap és Hold fivérei" közül származó uralkodó asszonyával, Anahita fõpapnõjével. VII. század
 
A kettõs fejedelmi ülõalkalmatosság alatt látható kos vagy muflon fej véset egyik értelmezõje szerint a királyi vadászat alanya(?), egy  másik szerint vallási jelkép. Gunter és Jett szerint viszont általánosságba véve az uralkodói dicsõség és hõsiesség szimbóluma. Hm. Akárcsak a 3 vaddisznó fej, amelyek a hasonló témájú baltimori Walters Mûvészeti Galéria tányérján sorakoznak ugyanígy a tányér aljára vésetten? Nem valószínûbb, hogy nemzetségi vagy klán szimbólumok?  Annál is inkább, mert éppen a megkülönböztetés-azonosítás jeleként pecsétnyomókon is szerepeltek.
 
Soudavar értelmezése szerint nem házastársi, vagyis uralkodó és fõpapnõi párkapcsolat ábrázolása látható a fenti Sackler tányéron, hanem Anahita istenasszony személyesen jutalmazza meg a királyt egy muflon hõsies elejtéséért. Egy (1) árva békésen legelgetõ muflon "hõsies" elejtéséért?
 alt
A türkök totem állata a farkas volt, a hunoké a sólyom vagy sas, az ugoroké a medve és a szarvas, a kusánoké viszont éppen a muflon, vagy kõszáli kecske amelynek szarvait uralkodójuk koronájába illesztve is viselte. Az Ermitázsban õrzött egyik ezüst tányér ábrázolja a vadászó Warahran herceget, aki 39o-42o-ig uralta a szaszanidák által idõközben birtokba vett Kusán (Kushan) királyságot.
 
A vadászó kusáni  uralkodó, Varahran, 390-420
 
A kombinált kusáni korona rendkívüli érdekessége számunkra, hogy a szarvak felett egy pontosan olyan vertikális vésetekkel gerezdekre osztott gömb van, (a monitor a véseteket nem adja ki) mint amilyen II. Sápur és a hozzá zsánerre nagyon hasonlító, pártus öltözékû és hajviseletû I. Jazdagird (Yazdagird) koronájának felsõ tartozéka. (Jazdagird koronájának alsó részén ugyanakkor, a homloka felett egy félholdat visel) Így aztán csak még ellentmondásosabbá válik, - vagy egyre inkább megvilágosodik? - kit is ábrázolhat az a rendkívüli szépségû és hatású aranyozott ezüst tányér Washingtonban, amelyet Stroganov tányérként ismer a mûvészeteket kedvelõ világ.
2003. július

* "És egy távoli nemzetet szabadítok rátok Izrael háza! - mondja az Úr. Egy legyõzhetetlen, régi nemzetet, amelynek nem ismered a nyelvét, és nem érted a beszédét. Tegze olyan, mint a nyitott sír, s mindannyian hõsök." írja Jeremiás próféta csodálattal vegyes babonás félelemmel a Jeruzsálemet fenyegetõ szkíta veszély kapcsán
 
** A Pártus birodalmat teljesen figyelmen kívül hagyva, vagy nem is tudva róla Janson azt írja, az Akhamenid és a Szaszanida periódusok közötti "5oo évig a Perzsa birodalom görög és római domináció alatt állt".  Dominique Collon Az õsi közel-keleti mûvészet címû könyvében (University of California Press, Berkely-Los Angeles, 1995) pedig azt írja, "A pártusok Közép-Ázsiából  érkezett iráni nomádok voltak . . . "  Soudavar véleménye szerint "A szkíták a perzsákhoz és médekhez hasonlóan iráni törzs, amely ragaszkodott Mithrába vetett hitéhez,  amit valószínûleg toborzó harci kiáltásként használt a Dáriusz centralizáló törekvései elleni felkelése során." A tájékozottabb vagy talán elfogulatlanabb Altheim szerint viszont  "A pártusok és uralkodó házuk, az Arsakidák, Irán számára mindig is az idegen uralom képviselõinek számítottak, csakúgy, mint Nagy Sándor és utódai . . ." Az õ véleményét támasztja alá - az önmagával is ellentmondásba kerülõ - Soudavar, az addendumban eredetiben közölt idézettel, amely elismeri, a szaszanidák nem tartották magukat a pártusok utódainak és igyekeztek még az emléküket is kitörölni az iráni históriákból
 
*** A Tuva-lelet nem az elsõ bizonyíték egy (feltehetõleg) szakadár közösség mûvészi és technológiai bravúrjára. Az u. n. Lurisztáni-bronzok is kitûnõen bizonyítják,  mûvészileg magas színvonalú fémmûvesség jöhetett létre távol a városoktól, fél nomád hegylakók körében. A szkítákkal szoros kapcsolatot tartó, minden valószínûség szerint rokonságban is levõ mesteremberek közössége többnyire megrendelésre dolgozott, ha kellett elámi vagy asszír stílusban is, de mindvégig megtartva saját komplex, szumír hatásokat megõrzõ mûvészetét.  Loukonin és Ivanov szerint a korlátozott számú ásatási leletekbõl is nyilvánvaló, a lurisztáni fémmûvesek több évezredes tradícióval és tapasztalattal rendelkeztek a fémötvözés, fegyverkészítés, és bizonyos lószerszámok öntése terén, amelyekkel különbözõ származású és igényû  megrendelõket láttak el . . .
 
**** A pazyryk uralkodók hasábfából épített, szkíta elemekkel mintázott gyapjú szõnyegekkel bélelt kurgánokba temetkeztek és értékeik mellett gazdagon felszerszámozott lovaikat, sokszor a szekerüket is magukkal vitték a másvilágba.
Amennyiben ez a tanulmány hasznos, érdekes vagy új ismereteket nyújtott volna kedves Olvasónknak, kérjük, hogy jelezze Hannának: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.Elõre is köszönjük, hogy segíti munkánkat.
Forrás: EMPIRIA Magazin
"