Ha nem ismerjük a régi brit bölcseletet, miszerint "Too far East is West", - a túl messzi kelet a nyugat - akkor ma is könnyen áldozatul eshetünk a XVIII.-XIX. századi kolonializmussal párhuzamosan eluralkodó, de a XX. századra is rátenyerelõ, rasszizmussal árnyalt, akadémiai tekintélytisztelettel átitatott, ortodoxiába merevült hellén-centrikus szemléletnek, amely a kultúra bölcsõjének Görögföldet tekintve semmibe veszi az õsi Nílus-völgyi és az ázsiai kultúrák szikrát csiholó, lángot szító szerepét. Ezeket a kulturális gyökereket tagadva a politikai motivációkkal fûszerezett modern kultúrtörténelmi elemzések (néha ókori elfogultságra alapozottan) egyes népeket és kultúrákat magasabb polcra, míg másokat alacsonyabbra helyeztek, vagy éppen valami süllyesztõ félébe.  A kialakított alá- és fölérendeltségi viszony végleges. Kétségbe vonása vagy kritikája még senkinek se kövezte ki a Sikerhez vezetõ útját.

    

Szkíta pártadísz,  i.e. V. század - Ermitázs

 

"Itt lép be a zsurnaliszta" írja Richard Poe, rendkívüli jelentõségû tanulmánykötete, a Fekete szikra - Fehér láng  bevezetõjében, ahol a szokrateszi mindenre nyitott tudásvágyat hiányolja az egyes humán szakterületekre nehezedõ ortodoxia ellenében. "Nekünk megvan az a sajátos privilégiumunk, hogy egyik szakembertõl a másikhoz fordulhatunk, bármilyen kérdést feltehetünk és abból bármilyen ésszerû következtetést levonhatunk. Módunkban áll a konvencionális szakértõk véleményét kiegyensúlyozni az ellenvéleményt képviselõkével. És ami a legfontosabb, ha a disszidens elmélet hihetõbb a hivatalosnál, minden megtorlástól való félelem nélkül nyugodtan figyelembe ajánlhatjuk. - Majd hozzáteszi, "Rövidre fogva a zsurnaliszták a  józan ítélet hangjai".

 

Ebbõl korántsem következik azonban, hogy csak úgy ölünkbe csöppennek a lehetõségek, az elismerésrõl és a sikerrõl nem is beszélve. Számos témában az új irányzatokra, felfedezésekre és kutatási eredményekre alapozott ismeretterjesztõ cikkek éppen olyan nehezen publikálhatók, mint amilyen nehezen elfogadtathatók akár a legmegalapozottabb, tárgyi dokumentumokkal is alátámasztott revizionális tudományos munkák. Nem véletlenül. Llewelyn Powys azt írta (193o-ban), a világon semmi sem olyan nehéz, mint az értelem  megszabadítása az elfogultság és elõítéletek béklyóitól. Tudományos vagy babonás, valójában egyre megy.

 

Leszámítva a piaci igény hiányát se hálás feladat az idõszámítást megelõzõ és követõ évszázadok Nyugat- és Közép-Ázsiájáról írni, mivel kevés és elég megbízhatatlan a ránk maradt  forrásanyag: egyes népekrõl és kultúrájukról ironikus módon csak az ellenségeik beszámolójából maradt ránk információ. Akik nem hagytak maguk után írott emlékeket, azok ki lettek szolgáltatva a kortárs történészek, majd rajtuk keresztül az utókor ítéletének. Valójában a régészet és a mûvészettörténet feladata igazolni vagy cáfolni a korai írott emlékeket, pótolni bizonyos hiányosságokat, aminek nagyrészt eleget is tesznek, azonban mint tudjuk ez a szakterület se tekinthetõ politikától és tekintélytisztelettõl mentesnek.

 

A rabszíjra soha nem fûzött, Rómával is sikerrel szembeszálló, az asszírokat, örményeket,  babilóniaiakat, médeket és perzsákat legyõzõ, I. Psammetichus fáraót pedig hatalmas váltságdíj fizetésére kötelezõ szkítákról, akárcsak az ó-iráni területeken birodalmat alapító pártusokról, vagy õszinte csodálattal szólnak a krónikások* vagy (mint a rómaiak esetében is) gyûlölettel vegyes féltékenységgel. Mintha az utóbbiak lennének többen. 

 

De még azon kevesek is, akik elismerik e szerteágazó, rendkívüli tehetségû népcsoport katonai és diplomáciai nagyságát, birodalom szervezõ és irányító készégét, valamint fegyverkészítõ szaktudását, még azok is csak ritkán hajlandók elismerni magas fokú mûvészi hajlamait, mûértését, fejlett absztrakciós készségét, gazdag hagyományait, valamint a nemesfémeket megmunkáló tehetségét. "A mi nagy szerencsénk, hogy ezek a vad, színes, nagyivó barbárok imádták a nemesfém dekorációt, hogy gazdagok voltak az ilyen nemesfémekben és hogy jó ízlésük volt, aminek következtében kiváló görög mesterembereket béreltek fel a(z aranyuk) megmunkálására." írja E.V. Cernenko szkítákról írt könyvének elõszavában a szerkesztõ, Martin Windrow.

 

Szkíta királyi nyakékek, Dél-Szibéria, Tuva. (Fotó: Sisse Brimberg, National Geographic)

 

Nyugati leírásokban többnyire úgy tûnik, hogy az u. n. "állat stílus", - amelyet az orosz szakemberek konkrétabban "szkíta-szibériai állat stílusnak" hívnak - csupán állati motívumokat felhasználó dekoráció, amit ugyanakkor magas színvonalú alkalmazása miatt a szakirodalom minden igyekezetével megpróbál a görögöknek vagy a perzsáknak tulajdonítani. 

 

- Ezeknek (a nomádok által könnyen szállítható tárgyaknak) nemcsak az ékszerekhez hasonlóan koncentrált díszítõ jellege közös, hanem az "állat stílusként" ismert formai megoldása is. - írja az 199o-ben negyedszerre kiadott A mûvészet története címû többkötetes mûvében Anthony F. Janson, majd hozzáteszi, "És úgy tûnik, ennek az állat stílusnak az egyik forrása az õsi Irán."**  A másik fennen hirdetett "forrás", mert mi is lenne más, Hellasz földje, illetve a Baktriába megtelepedett görögség.

 

A SZTEREOTIPIZÁLÁS KUDARCA

 

Valójában évszázadokig senki nem volt hajlandó még csak feltételezni se a "barbár" szkítákról, hogy kézmûveseik nemcsak díszes lószerszámokat és fegyvereket készítettek, de mûvészi értékû fejedelmi ékszereket, használati tárgyakat és ruhadíszeket is. A XIX. századi angol történész, George Rawlinson kissé leegyszerûsítõ véleménye szerint a Pártus birodalom bukásának egyik oka volt, hogy a pártusok nem voltak elég civilizáltak a kifinomult izlésû, magas mûvészi igényû irániakhoz viszonyítva. (Talán nem  rosszmájú a  kérdés, vajon mikor is fedezték fel szupremációjukat, mivel hogy röpkének nem mondható 5 évszázadig mégis csak tudomásul vették a pártus uralmat?)

 

Egy nemrégen Tuva köztársaságban (Dél-Szibéria) feltárt fejedelmi kurgánban talált 57 ezer darabos arany lelet nyakékei, karkötõi, öv csatjai, fejdíszei, gyûrûi és gyöngyei alaposan rácáfoltak a Rawlinson féle  lekicsinylõ véleményre. A mongol határ közelében, Arzhan és Turan között élõ és temetkezõ lovas népnek 27 évszázaddal ezelõtt nem lehettek görög vagy iráni kapcsolatai és nem létezett állandó település sehol még a távoli környékeken sem, ahol felbérelt idegen kézmûvesek rendszeresen dolgozhattak volna az uralkodó osztály megrendelésére. Nem maradt hátra más lehetõség, mint annak beismerése, a nomád szkíták aranymûvesei teljesen önállóan jutottak a mûvészi teljesítmény csúcsára.***

 

Homlokpántra illeszthetõ fejdísz, Tuva, i.e. VII. század - Sisse Blimberg felvétele

 

A feltárásban résztvevõ Anatoli Nagler, a berlini Német Archeologiai Intézet munkatársa szerint a kurgánleletek megmunkálása a létezõ legmagasabb színvonalú. "Ezek az emberek kiváló kézmûiparosok voltak, ami új fénybe helyezi a szkíta életmód megítélését. Megdönti a sztereotipizáló beállítást, miszerint a szkíták csupán vad lovasok és harcosok voltak, akik vándorlás közben pusztították a többi népeket.  (A leletek szerint) ugyanis magas színvonalú kulturális fejlettséggel rendelkeztek." Szentségtörõen forradalmi megállapítás, - de hogy ettõl a szkíták általános megítélése széles körben megváltozna, azért egy lyukas kalapot se érdemes fogadásra adni.   

 

Lehetetlen még elképzelni is, hogy például a British Museum tárlójában a  fordított Omega alakot idézõ híres ékszer "Perzsa griff karkötõ" feliratát maholnap hivatalosan szkíta vagy szaka griff  karkötõre cserélnék, annak ellenére, hogy a párját ritkító, nagy részt szaka ékszerekbõl álló baktriai Oxus kincsek része volt. (Az  Oxus temetkezés ideje a pártus idõkre, i.e. 18o-ra tehetõ.)  Timothy Potts, a National Gallery of Victoria igazgatója szerint a mestermûnek számító karkötõ az  "akhamenid géniusz" terméke, (i.e. 55o-331) amely ugyanakkor "jellegében a nomád szkíták hatását tükrözi".

 

Potts nyilván nem gondolt rá, vagy nem tudta, hogy az általa csak szkíta "hatásnak" vélt szemet gyönyörködtetõ látszat mögött több is lehet, - egy õsi titok rejtõzhet. Pedig a fordított Omega-szerû jel vagy forma évezredekre visszamenõleg a szumír (sumér) pantheon Nagyasszonya, a termékenységet és termést biztosító, anyát és csecsemõt oltalmazó Baba (Bau) istennõ szimbóluma volt, akinek tisztelete idõvel a kultúra többi jelenségeivel együtt terjedt északra, az eurázsiai sztyeppék irányába.

 

Perzsának elkönyvelt szkíta-szaka griff karkötõ az Oxus kincsekbõl - British Museum 

 

"A griffeknek messze nyúló õsisége van Mezopotámiában," írja Potts, "de ezeknek az állatoknak a barbár vadsága és intenzitása, valamint a részletek, mint a szarvak végének megvastagodása és a színes kõ berakás a közép-ázsiai pusztákon száguldó nomád szkíták mûvészeti hatását tükrözi." Csak a szkíták hatását tükrözi, vagyis mindent összevetve Potts szerint perzsa és nem szkíta. Nyilván azzal a tudományosnak éppen nem mondható mentegetõzéssel, - végül is ki hallott már barbár géniuszról?

 

Az i.e. V.- III. században az Altáj (Altai) vidékén virágzó vertikálisan nomád (nyáron a hegyekben legeltetõ, majd a völgyekben telelõ) pazyryk (pazirik, pazaryk) kultúra nyomai a Tuva kincsekhez hasonlóan ékes cáfolata Potts és mások felfogásának: aligha vitatható bizonyítékként szolgál, hogy a zsenialítás bárhol, elzárt és nyugati mércével mérve civilizálatlan,  - maradandó építészet nélküli és írástudatlan közösségekben - is kibontakozhat.

 

Egy 25oo évvel ezelõtt szkíta módra épített, rablók által megrongált kurgánba beszivárgó víz télen megfagyott és teljes épségben õrzött meg egyébként nagyon ritkán túlélõ értékeket, többek között  a mezopotámiai és szkíta hagyományok fából faragott, illetve egy nyeregtakarón színes filc-rátéttel megörökített szimbolizmusát, - a jót jelképezõ szelíd szarvas illetve kõszáli kecske áldozatul esését a gonosznak, a stilizáltan ábrázolt mitikus ragadozó griffnek.****

 

Az amerikai mondás szerint ha valami úgy totyog, mint egy kacsa és úgy hápog, mint egy kacsa, akkor az a valami egy kacsa. Kivéve a szkíták esetében. Hogy az altáji pazyryk példánál maradjunk, szkítának elkönyvelt  népcsoportokkal  geográfiai közelségben és azonos kultúrkörbe való tartozása ellenére - azonos (lovas nomád) életforma, azonos  temetkezési szokások, beleértve a legsajátosabbat, a lóáldozatot is, közös tradíciók és azonos elemeket tartalmazó mitológia, azonos szintû mûvészi igényesség és közösen alkalmazott kifejezés formák -  az amerikai National Geographic Society kiadásában megjelent Az antik világ csodái címû atlasz mégis azt írja, "Senki se tudja, valójában kicsodák. Számos tudós egyszerûen altáji törzsekként kategorizálja a pazyrykokat."

 

Altáji pazyryk fafaragás - mitikus griff, csõrében elejtett szarvas fejjel

 

Bár a szakirodalom tömve van ellentmondásokkal, és néha "senki se tud" vagy akar még nyilvánvaló következtetéseket se levonni, a tudós Zajti Ferenc azonban számos téren segít az eligazodásban. Nála olvashatjuk,  hogy a bizánciak szerint az altáji népeket, mint a turkokat is valamikor szakáknak nevezték, ugyanakkor azt is, hogy a  perzsák az ókori szakákat nem maguk fajta iráni, hanem tatár népnek tekintették. Hérodotosz  azt mondja, a perzsák minden szkítát szakának hívtak.

 

Ugyanakkor Tábori László Párthia címû kitûnõ válogatása számos cikkünk szempontjából jelentõs megállapítást közöl, többek között idézi R. N. Frye 1984-ben közreadott, Zajtival egyezõ szakvéleményét, miszerint a pártusok közép-ázsiai török népekkel való rokoni kapcsolata mellett "az ural-altáji rokonság nem cáfolható".

 

PÁRTUS  EREDETÛ SZASZANIDÁK?

 

Dr. Tábori maga pedig azt állítja, "a szaszanidák is pártus eredetûek voltak, bár nem Arszakidák" és ez a megállapítása különös jelentõséggel bír azok számára, akiknek módjában volt látni az I. részben említett washingtoni kiállítást.

 

A Sackler galéria összefoglaló nevén  Szaszanida ezüstökként ismert kiállítási anyagának egyik lenyûgözõ, kompozíciójában, hatásában, finom kidolgozásában és dimenzionált ábrázolási módjában egyaránt magával ragadó,  de egyben  a legrejtélyesebb darabja ugyanis egy vaddisznókra vadászó lovas királyt ábrázoló gazdagon aranyozott tányér, amely a szakemberek szerint   II. Sápur (Shapur, i. sz. 3o7-379) szaszanida uralkodóról készült, aki � a kiállítás magyar látogatóinak nem kis meglepetésére  - mintha nem iráninak, hanem pártusnak hinné vagy próbálná eladni magát.

 

A nagy kérdés, hogy miért? Miért ábrázoltatná magát egy állítólagos iráni király vagy herceg legyõzött ellensége hajviseletével, ruházatában és fegyverével? Személyiség zavarral állunk szemben? Rajongásból következõ önfeladásig menõ azonosulással?* Valamiféle trükkös politikai meggondolással?  Vagy a szent-pétervári Stroganov gróf hajdani gyûjteményébõl 1934-ben a Sackler galériába került ezüst tányér nem is II. Sápurt ábrázolja?  Esetleg Sápurt ábrázolja, de Tábori megállapítására építve a Sápurok nem irániak, hanem pártusok voltak, - elszánt vetélytársak egy másik dinasztiából?   

  

Kevesen tudják, hogy a szabott ruházat, mint olyan szkíta eredetû: a lovagláshoz elõnyös térdtõl bõvülõ szárú, a térdhajlattól bokáig rojtozással vagy szõrmével díszített nadrág, a medáliás mellszíj és a díszcsatos övvel derékban összefogott térdig érõ tunika a sztyeppei uralkodók sajátságos viselete volt, akárcsak a rövidszárú csizma, vagy a bokánál befûzött cipõ. Még ha az iráni udvarban meg is honosodott volna ez a vadászatra is praktikus öltözék, (mint ahogy népszerû lett Szíria-Palesztina egyes részein) a haját azért csináltathatta volna másképpen az uralkodó, mint a szkíta érmekrõl és szobrokról  jellegzetességként ismert két oldalra fésült, pomponszerûen vágott-bodrozott stílus.

 

II. Sápurként azonosított vadászó (hódító?) király (III.-IV. század)

 

Ami még furcsább, és elgondolkoztatóbb, hogy Sápúr király idegen öltözékén és hajviseletén kívül idegen fegyverrel is vadászott, - méghozzá a pártusoknál hatalmi jelvényként is szereplõ híres szkíta íjjal, amelyet az arsakida pénzérméken a legendás hírû I. Arsak is tart (ajánl az isteneknek?) kinyújtott kezében.

 

A Stroganov tányérként ismert lelet azonban a felsorolt kételyeket ébresztõ és magyarázatot kívánó furcsaságok ellenére se számít egyedi darabnak. Több múzeum is õrzi a szaszanida uralkodók udvari mûhelyében, Bishapur városában gyártott ezüst dísztányérokat, amelyeken a szaszanida kori királyok és hercegek a világ leghíresebb lovasai és íjászai, a szkíta királyok és hercegek mintájára lóhátról vadásztak, illetve hódítottak. Még olyan III. századi ábrázolás is akad köztük, ahol az uralkodó a sok éves kiképzést igénylõ, nehezen elsajátítható szkíta-hun taktikával a száguldó lóról visszafordulva ejti el a vadat, az idegennek nehezen kezelhetõ szkíta íj segítségével.

 

Bakú történelmi múzeumában például van egy ilyen (bár elég gyengén sikerült, meglehetõsen ügyetlen kompozíciójú és vésetû) vadászó vagy gyõzelmi tányér, amelyen a szakmai vélemény szerint az Örmények nagy királya címet viselõ Narseh herceg látható, I.  Sápur fia, aki lovaglás közben szkíta-hun módra íjával hátrafelé célozva próbálja másodszorra is eltalálni az õt üldözõ, szeme közt már egyszer meglõtt kõszáli kecskét. 

 

Mintegy kontrasztként ehhez a kompozíciójában ügyetlen bakúi tányérhoz, az Ermitázs "a szaszanida mestermûvek" egyik kivételesen szép példányát, "a tipikus késõi szaszanida mûvészet jellegzetes darabját" õrzi, amelyen II. Sápur szintén "pártus fordulással céloz meg egy oroszlánt", írják Vladimir Loukonine és Anatoli Ivanov Perzsia elveszett kincsei címû, az Ermitázs ázsiai anyagát bemutató könyvükben. Szkíta íj, pártus fordulás, - lehet ezeket a részleteket egy kézlegyintéssel elintézni?

 

Ez az Ermitázsban õrzött, a szaszanida fémmûvesség remekének tartott, 1927-ben Oroszföldön talált aranyozott ezüst tányér számos ponton egyezik a többi királyi dísztányérokkal, - galoppozó nemes paripa, két támadó vadállat, kardos, bõgatyás, pártus-hun módra nyilazó koronás lovas, - drámai hatású technikai megoldásában mégis a Stroganov féle Sápur tányérhoz áll a legközelebb, mivel mindkettõ három dimenziós. Ezzel a drámai hatású, kombináltan szobor- és dombormû jellegû ábrázolásmóddal mai napig se találkoztak a régészek iráni készítésû tárgyakon.

 

A gazdag anyagú Sackler-galéria kiállításán összesen csak három darab három dimenziós tárgy látható és nem véletlenül mindegyik "egyedi különlegességnek", értsd másnak, tehát nem a szaszanida udvari mûhely sorozat-termékének ítélt: az egyik a cikkünk I. részében bemutatott fiatal vadkanokat  ábrázoló színarany ruhadísz, amelyhez hasonló - nem véletlenül -  az Oxus kincsek között található, a másik a szintén az I. részben bemutatott ezüst medailonos tányér és harmadik a félprofilban ábrázolt, rendkívül szuggesztív tekintetû, karizmatikus egyéniséget ábrázoló Stroganov féle tányér. Az utóbbin a medailonos tányérhoz hasonlóan az öntött darabok utólagos applikációja - a szoborszerûen kiképzett fej és a paripa jobb mellsõ lába - valamint a tegez, a vaddisznók agyarai és fülei és a  paripa palmettás szerszám díszeinek trébelése (kidomborítása) együttesen  váltanak ki izgalmas térhatást. A bravúros technikai megoldás azonban, mint említettük, nem jellemzi a szaszanidák korabeli centralizált birodalmi mûvészetét.

 

Ann Gunter és Paul Jett az Õsi iráni fémmunkák címû katalógusukban azt írják, a mûvészettörténészek egy sziklavéseten látható, hasonlóan gerezdekre osztott gömb alakú koronadísz alapján azonosították be II. Sápurként a Stroganov tényér lovasát, - nyilván nem sokat töprengve állítólagos szaszanida származása és a pártus-szkíta megjelenítés ellentmondásossága felett. (Arra a kérdésre, ki viselt még koronája felsõ részeként ilyen gerezdekre osztott gömböt, késõbb visszatérünk)

 

A korona természetesen döntõ jelentõségû az uralkodók beazonosításánál, de erre támaszkodva kétségessé válhatnak egyéb korábbi feltételezések, mint például a származás, - a faji, etnikai vagy klánbeli hovatartozás. Jelen esetben felmerül a kérdés, állítható-e továbbra is minden bizonyossággal, hogy a szaszanida uralkodók (mind) irániak voltak?  

 

 Szkíta szarvú szárnyas oroszlánt ábrázoló hajlított gyûrû felnagyított részlete,  i.e. V. század - Ermitázs

 

Erre vonatkozólag az iráni származású Abolala Soudavar idén megjelent tudományos jellegû könyvében az olvasható, (The Aura of Kings) I. Sapur fia, Narseh herceg addig nem tudott hatalomra jutni, míg ki nem várta a bátyja Hormizd, majd a vitéz Bahrámok uralmának végét, illetve nyilván türelmét vesztve III. Bahrámot fegyveresen távolította el a trónról. Soudavar azt írja, a legyõzött III. Bahrám a szakák királya volt, aki csak 4 hónapig tudta megtartani apja és nagyapja trónját.  (A Bahrámok 273 és 3o2 között uralkodtak) A királylistát nézegetve viszont az derül ki, hogy a szaka Bahrámok csak háttérbe szorultak, de nem tüntek el végleg Irán politikai életébõl.  Egy IV. Bahrám uralkodott 388-399-ig, majd egy V. Bahrám 42o-438-ig, - aki egy ezüst tányér tanúsága szerint nap és hold kombinációjú koronát viselt! - és utolsóként egy VI. Bahrám, 59o-591-ig.

 

A NAP ÉS HOLD FIVÉREI

 

Mint említettük, homályosak azok az  idõszámítás körüli ázsiai évszázadok, nem vehetõk ki tisztán a hatalomért folytatott harcok és szereplõik, ráadásul a nyugati tudósok nemigen hajlandók a keletiek kutatási eredményeit a sajátjukkal összevetni, ami óhatatlanul rányomja bélyegét az egyelõre foghíjas, szokszor ellentmondásos eredményekre. (Soudavar könyvében megemlíti, némely nyugaton kialakult, Iránnal kapcsolatos tévedés például egyszerû fordítási hiba következménye.)

 

A Sackler galériában egy vert és vésett, VII. századinak ítélt szaszanida tányéron szintén egy szkíta öltözéket viselõ, csizmás, gondosan nyírt szakállú és szkíta hajviseletû uralkodó látható, amint korábban ábrázolt pártus uralkodók lezseren könyöklõ pozitúrájában szimbolikus ajándékot cserél(?) asszonyával, aki pomponos fejdíszérõl ítélve egyben Anahita istennõ fõpapnõje - és a nép számára megszemélyesítõje is lehet. (Soudavar szerint a nõalak maga az Istennõ.)

 

Az uralkodó koronája Gunter és Jett szerint annyira egyedi, hogy  "semmilyen szaszanida uralkodó koronájával nem azonosítható". Õk ezzel a megállapítással meg is elégedtek és elkerülték annak felvetését, kik is vallották magukat a Nap és a Hold fivéreinek, vagy fiainak- bár majdnem lehetetlen, hogy ne tudták volna, számos közép-ázsiai uralkodói dinasztia az egyiptomiakhoz hasonlóan kozmikus õsõktõl származtatta elõdeit. A tudós Eugene Wilhelm a pártusokról szóló könyvében azt írja, "Nemzeti vallásuk a természeti elemek, elsõsorban a nap és a hold imádata felé inklinálódott."

  

Egy "Nap és Hold fivérei" közül származó uralkodó asszonyával, Anahita fõpapnõjével. VII. század

 

A kettõs fejedelmi ülõalkalmatosság alatt látható kos vagy muflon fej véset egyik értelmezõje szerint a királyi vadászat alanya(?), egy  másik szerint vallási jelkép. Gunter és Jett szerint viszont általánosságba véve az uralkodói dicsõség és hõsiesség szimbóluma. Hm. Akárcsak a 3 vaddisznó fej, amelyek a hasonló témájú baltimori Walters Mûvészeti Galéria tányérján sorakoznak ugyanígy a tányér aljára vésetten? Nem valószínûbb, hogy nemzetségi vagy klán szimbólumok?  Annál is inkább, mert éppen a megkülönböztetés-azonosítás jeleként pecsétnyomókon is szerepeltek.

 

Soudavar értelmezése szerint nem házastársi, vagyis uralkodó és fõpapnõi párkapcsolat ábrázolása látható a fenti Sackler tányéron, hanem Anahita istenasszony személyesen jutalmazza meg a királyt egy muflon hõsies elejtéséért. Egy (1) árva békésen legelgetõ muflon "hõsies" elejtéséért?

 

A türkök totem állata a farkas volt, a hunoké a sólyom vagy sas, az ugoroké a medve és a szarvas, a kusánoké viszont éppen a muflon, vagy kõszáli kecske amelynek szarvait uralkodójuk koronájába illesztve is viselte. Az Ermitázsban õrzött egyik ezüst tányér ábrázolja a vadászó Warahran herceget, aki 39o-42o-ig uralta a szaszanidák által idõközben birtokba vett Kusán (Kushan) királyságot.

 

A vadászó kusáni  uralkodó, Varahran, 390-420

 

A kombinált kusáni korona rendkívüli érdekessége számunkra, hogy a szarvak felett egy pontosan olyan vertikális vésetekkel gerezdekre osztott gömb van, (a monitor a véseteket nem adja ki) mint amilyen II. Sápur és a hozzá zsánerre nagyon hasonlító, pártus öltözékû és hajviseletû I. Jazdagird (Yazdagird) koronájának felsõ tartozéka. (Jazdagird koronájának alsó részén ugyanakkor, a homloka felett egy félholdat visel) Így aztán csak még ellentmondásosabbá válik, - vagy egyre inkább megvilágosodik? - kit is ábrázolhat az a rendkívüli szépségû és hatású aranyozott ezüst tányér Washingtonban, amelyet Stroganov tányérként ismer a mûvészeteket kedvelõ világ.

2003. július

---

* "És egy távoli nemzetet szabadítok rátok Izrael háza! - mondja az Úr. Egy legyõzhetetlen, régi nemzetet, amelynek nem ismered a nyelvét, és nem érted a beszédét. Tegze olyan, mint a nyitott sír, s mindannyian hõsök." írja Jeremiás próféta csodálattal vegyes babonás félelemmel a Jeruzsálemet fenyegetõ szkíta veszély kapcsán

 

** A Pártus birodalmat teljesen figyelmen kívül hagyva, vagy nem is tudva róla Janson azt írja, az Akhamenid és a Szaszanida periódusok közötti "5oo évig a Perzsa birodalom görög és római domináció alatt állt".  Dominique Collon Az õsi közel-keleti mûvészet címû könyvében (University of California Press, Berkely-Los Angeles, 1995) pedig azt írja, "A pártusok Közép-Ázsiából  érkezett iráni nomádok voltak . . . "  Soudavar véleménye szerint "A szkíták a perzsákhoz és médekhez hasonlóan iráni törzs, amely ragaszkodott Mithrába vetett hitéhez,  amit valószínûleg toborzó harci kiáltásként használt a Dáriusz centralizáló törekvései elleni felkelése során." A tájékozottabb vagy talán elfogulatlanabb Altheim szerint viszont  "A pártusok és uralkodó házuk, az Arsakidák, Irán számára mindig is az idegen uralom képviselõinek számítottak, csakúgy, mint Nagy Sándor és utódai . . ." Az õ véleményét támasztja alá - az önmagával is ellentmondásba kerülõ - Soudavar, az addendumban eredetiben közölt idézettel, amely elismeri, a szaszanidák nem tartották magukat a pártusok utódainak és igyekeztek még az emléküket is kitörölni az iráni históriákból

 

*** A Tuva-lelet nem az elsõ bizonyíték egy (feltehetõleg) szakadár közösség mûvészi és technológiai bravúrjára. Az u. n. Lurisztáni-bronzok is kitûnõen bizonyítják,  mûvészileg magas színvonalú fémmûvesség jöhetett létre távol a városoktól, fél nomád hegylakók körében. A szkítákkal szoros kapcsolatot tartó, minden valószínûség szerint rokonságban is levõ mesteremberek közössége többnyire megrendelésre dolgozott, ha kellett elámi vagy asszír stílusban is, de mindvégig megtartva saját komplex, szumír hatásokat megõrzõ mûvészetét.  Loukonin és Ivanov szerint a korlátozott számú ásatási leletekbõl is nyilvánvaló, a lurisztáni fémmûvesek több évezredes tradícióval és tapasztalattal rendelkeztek a fémötvözés, fegyverkészítés, és bizonyos lószerszámok öntése terén, amelyekkel különbözõ származású és igényû  megrendelõket láttak el . . .

 

**** A pazyryk uralkodók hasábfából épített, szkíta elemekkel mintázott gyapjú szõnyegekkel bélelt kurgánokba temetkeztek és értékeik mellett gazdagon felszerszámozott lovaikat, sokszor a szekerüket is magukkal vitték a másvilágba.

---