buda küldte be: "
�Édes néném, hála legyen az Istennek, mi ide érkeztünk ma szerencsésen. Franciaországból pedig 15 septemberisben indultunk meg. A fejedelmünknek, Istennek hála, jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tôle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elûzi." A II. Rákóczi Ferencet kísérô Mikes Kelemen és a fejedelemhez mindvégig hû bújdosók 1717. október 10-én érkeztek meg Törökországba, viszontagságos útjuk végállomására.
Gallipoliból, Uzunköprü érintésével Drinápolyba mentek, majd Büyükderébe, késôbb Yeniköybe és Beykozba telepítette le ôket a török kormány. Végül, a Habsburg uralkodó kiadatási kérelme után Tekirdagot (Rodostót) jelölte ki számukra a Porta (1720). �Ez a Rodostó derék kikötô, nem messze tôle szakad a Marica vize, mely Drinápolytul foly a tengerbe: alatta a városnak szép tiszta fövenyes fenekû a tenger� Ennek a Rodostónak véghetetlen sok szép szôlei vannak, kedves finum ízû rubintszínû bora terem. A mandolának felettébb nagy bôsége, és egyéb sokféle gyümölcse, csak vereshagymát sem láttam olyast, aminémû itt terem" - írta a Thököly Imre fejedelemmel emigráló Komáromy János.
A Tekirdag név eredetét magyarázó monda szerint a város egyik hajdani, a bizánciak korában élo ura (tekfurja) vadászni ment a környékre. Az általa megsebesített ôz utolsó erejével még megszoptatta kicsinyeit, majd elpusztult. A látványtól meghatódott uralkodó minden vagyonáról lemondott, majd a közeli hegyekbe vonult vissza bûnbocsánatért esedezni. A környezô hegyeket attól a perctôl kezdve Tekfur hegyének (Tekfur dag) hívták, akárcsak az alant meghúzódó várost (Tekfurdag, késobbi módosulással Tekirdag).
Van egykori magyar utcája, II. Rákóczi Ferenc emlékének szentelt saroképülete, düledezô kuruc házsora, számtalan dzsámija, keresztény temploma (10), múzeuma� Trákok, dórok, frigek, görögök, perzsák, rómaiak, majd a bizánci népek, az ostromló hunok, avarok és magyarok mind megfordultak már ezen a vidéken, egészen 1359-ig, amikor a várost végérvényesen elfoglalták a törökök. Ettôl az idôponttól kezdve Rodosçuk oszmán-török településként fejlôdött tovább. A Rákóczi Múzeumként ismert saroképület egykor a fejedelem ebédlôháza volt. A tulajdonképpeni szálláshely és a vele szemben álló kis kápolna 1971-ben leégett. Az ebédlô igazi török stílusú egyemeletes épület, amelynek a földszintje terméskôbôl épült, kiugró emeleti része pedig hajlított fagerendából. A szerény méretei ellenére pazarul berendezett épületben töltötte ideje java részét a fejedelem és haláláig hû embere, Mikes Kelemen is. A Maçar Sokaknak nevezett utca házai fogadták be annak idején Bercsényi Miklóst, Esterházy Antalt, Csáki Mihályt, Pápai Jánost és még számtalan bújdosót, akinek jelenlététôl annyira féltették feleségüket az örmények.
Mikes Kelemen: 112. levél. Rodostó, 8. aprilis 1735.
Amitõl tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bõvséggel könyveinket, mert a keserûségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert õtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörûségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserûség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserûségemet.
Úgy tetszik, hogy az utolsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett, igen keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben, abban a gyengeségiben is az esztergájában dolgozott elsõ aprilisig. Aznap pedig a hideg erõsen jött reá, és annál inkább meggyengíttette. Másnap jobbacskán volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezébõl, mondván, hogy talám több ágat nem fog venni. Hetfün jobbacskán volt, kedden hasonlóképpen, még a dohánt is megkívánta, és dohányzott. De azt csudálta mindenikünk benne, hogy õ semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem mulatott, se meg nem engedte, hogy õérette valamit elmulassanak. Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt, és lefekütt, noha alig volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egészséges korában. Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor alutt. Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon, csak azt felelte: én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek. Csötörtökön igen közel lévén utolsó végihez, elnehezedék, és az urat magához vette nagy buzgósággal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelõl a karját tartották, de maga ment a hálóházában. A szovát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tõle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokot mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy eszin van. Azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeibõl könnyhullatások folytanak. Végtire szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk, de mégiscsak azon vettük észre általmenetelit, amidõn a szemei felnyíltak. Õ szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket.