A harcművészetek kialakulásáig egészen az emberi társadalmak szerveződésének kezdetéig vissza kell tekintenünk. Már ekkor kialakulnak harcoló rendek, amelyeknek a legfontosabb feladata a harcra történő felkészülés, a tapasztalatok gyűjtése, továbbadása, kiképzési- és felkészítési formák létrehozása volt.
Az önálló tradicionális magyar harcművészeti stílus
Történelmi előzmények
A pusztai népek szerepe a harcművészetek kialakulásában
Sokan megfeledkeznek arról, hogy a ló és az ember viszonya is alkalmas arra, hogy harcban való alkalmazásuk művészi fokot érjen el. Nemcsak a japán lovas harci kultúra létezik. Sőt, azt kell hogy mondjuk, hogy sosem tartozott a világ élvonalába. Maga a lószegény környezet ezt nem is tette lehetővé. Harcolni nem csak gyalogosan lehet. Harci rendszert lovas alkalmazásokra is ki kellett dolgozni. Ezeknek a legnagyobb szakértői a történelem folyamán mindig a nagyállattartó lovas pásztornépek voltak. A szkíták, szarmaták, hunok, avarok, párthusok, magyarok, kunok, mongolok hadseregeiben a katonák felkészítésével foglalkozó tíznagyok és száznagyok olyan harci kultúra továbbörökítői voltak, amellyel érdemben nem tudta felvenni a versenyt /a nehézlovas eljárás szarmata találmány, ők is alapozzák meg a nyugati lovagi kultúrát/. Ennek az egyik legmagasabb színvonalat elért képviselői a magyarok voltak /Mátyás levele Ferdinánd nápolyi királynak/, aki a lovak kezelésében és harci felkészítésében teljesen sajátos „művészi tökéletességű” rendszert /szárnyék rendszer-suttogó/, dolgoztak ki. Évszázadokon keresztül törvény tiltotta a magyar lovak külföldre történő eladását, valamint a kiképzők /csikósok, katonák/ elcsábítását. Később egész Európa és Észak-Amerika is magyaroknak köszönheti a lovas hadi kultúra megújítását. A lovas alkalmazások mellett azonban jelentős hatással voltak a gyalogos technikákra is. A legtöbb ősi birodalomban megfigyelhetjük, hogy /főként a lovas alkalmazások tömeges elterjedése után/ vándorló, félig megtelepedett népek jelentős szerepet töltöttek be az államszervezet alakításában és a kultúra formálásában. Mezopotámiában az iráni fennsíkról érkező harcos népek a város környezetében egyfajta szimbiózisban élve látták el a hadi feladatokat. A görög leírások szerint egy szkíta gyalogosan /fogolyként/ még veszedelmesebb volt, mint lovon. A perzsák a médek lovas hadinépeként kezdték meg pályafutásukat, de „halhatatlanjaikkal” évszázadokon keresztül eredményesek voltak. A párthusok önálló birodalmukkal állították meg a római terjeszkedést. Egyiptomban a hükszoszok után a középkorban a mamelukok /a bizánciak által hadi szolgának eladott kunok/ irányították az állami életet és az alkalmazott harci gyakorlatot. A két hun birodalom /európai, ázsiai/ gyökeresen formálta át Kína és Európa harcászati elképzeléseit. A kínaiaknak kellett megtanulni és átvenni az ellenség harcmodorát és fegyvereit. Az Észak-Indiában megtelepedő heftalita hunok több harci irányzatot formáltak át a saját elképzelésük szerint. A pásztorkodó népek rituális és harci alkalmazásra törekvő birkózó és pusztakezes kultúrája beépült a koreai, a japán, az indiai és a kínai harci struktúrába.
A Baranta /Böllön/ története
Padányi Viktor írásai szerint a magyar harci alkalmazások első képviselőit az évezredekkel korábban élt kasszu és szabír népeknél kell keresnünk. Némely emberben az esetleg kétséget ébreszthet, hogy a magyarság és a magyar kultúra hogyan kapcsolódik –e népekhez /ez a kétsége azonban a „finnugor elméletre” százszor igazabb kell, hogy legyen/, de az nem vitatható el, hogy a szkíta /csak a görögök hívták így/, hun, avar kultúrának és életmódnak Európában egyetlen örököse van /maradt/ és ezt az örököst „magyar embernek” hívják.
A Baranta esetében ez azt jelenti, hogy minden információ, amit a történetírás és a régészet a rendelkezésünkre bocsát ezekkel a népekkel kapcsolatban az a magyar kultúrát, ezen belül a magyar harci kultúrát gazdagítja. A szkítákról szóló görög, perzsa és egyiptomi írások, a hunokról szóló kínai, latin és görög feljegyzések ugyanúgy feldolgozás alá kerültek, mint az avarokról szóló elbeszélések és régészeti leletek.
Szűkebb értelemben a Baranta a IX. század és a XX. század között élt magyarság harci kiképzési formáira épülő fegyveres- és pusztakezes harcművészeti irányzat. Jelentős szerep jut a Kárpát-medencei mozgásanyag mellett a feltételezett vándorlási területeken alkalmazott harci eljárások, a hasonló életmódközösségeket felépített népek (szkíták, hunok, avarok, türkök, onugorok, kazakok) harci és kiképzési kultúrája.
A Baranta (Böllön) mozgásanyagának visszafejlesztésében nagy szerepet játszottak az idegen (elsősorban Habsburg) uralkodók (birkózást, ökölharcot, vívást, íjászatot, lovaglást) tiltó vagy korlátozó törvényei. A mozgáskultúra nagy része így csupán harci táncokban, a pásztor életmódban, vívókönyvekben és művészeti ábrázolásokon maradt meg. A Baranta szó elsősorban az ország olyan nyugati és déli peremvidékein maradt fenn, ahol a lakosság összetétele a kezdetektől fogva magyar volt (Somogy, Ormánság, Göcsej, őrség). A szépirodalomban a legtöbb alkalommal Kodolányi János műveiben találkozhatunk vele.
A szó jelentése: harcra, hadjáratra való felkészülés, törvényesen alkalmazható erőszak, ill. az erőszak alkalmazása.
A kunoknál zsákmányszerző utat jelent. A Somogyvár környékén fennmaradt szokás szerint a barantázók a régi törzsszövetség valamikori bírájának, a régi törvények oltalmazójának /Horka/ voltak a felesküdött, különlegesen kiképzett segítői.
A Baranta a magyar történelem kezdeti időszakaiban élő azon szabad jogállású tagjaitól származik (fejérek), akiknek kiváltsága és egyben kötelezettsége volt a hadakozás. A hadi hivatást mesteri módon elsajátító, sajátos kiképzési rendszert és taktikai elveket alkalmazó harcos réteg az előzménye a magyar történelemben évszázadokig fennmaradó harcoló /nemesi/ rendeknek, csoportoknak.
A hadi csoportosulások felkészítői és vezetői rendeletekben szabályozták az egyének és a csoportok hadi felkészítésének rendjét. A kölpények, kaplonyok, talmácsok, tíznagyok, száznagyok,a civilis-ek, várjobbágyok (iobagio castri), a keltjobbágyfiúk (iobagiones exemti), a hivatásos viadorok (pugilok), a gyepüvédők, őrök (speculator), a nemesek (nobilis),a Magyarországra telepedett hadi kötelezettségük folytán kiváltságokat birtokló népek, besenyők, böszörmények (muszlimok), kunok, jászok, a hagyományosan fegyverforgatással foglalkozó magyar nyelvű népcsoportok (székelyek, őrségiek, hajdúk) a speciális feladatokra létrehozott vegyes összetételű harci csoportok (nyőgérek, lövők, királyi vadászok, oroszok) /testőrzők-ajtonállók/, végvári vitézlő rend, huszárok) azt mutatják, hogy a magyar történelemben legalább másfélezer évet ölel fel a harci professzionalisták jelenléte, befolyása a politikai életre és a kultúrára. Hadi kultúra a magyarság társadalomszervező formáira is rányomta a bélyegét. A had szó nem csak „sereget” alkotó katonákat jelenti a magyar nyelvben, hanem az együtt élő és dolgozó önvédelmi és gazdasági egységet is.
Mindez azt jelenti, hogy a japán, a lengyel, a török és az orosz állami berendezkedéshez hasonlóan a magyaroknak is jelentős nagyságú csoportjai vállalták évszázadokon keresztül az életmódszerűen a harci szolgálatot, a kiképzést, a harci tudásanyag szellemi és fizikai fejlesztését, továbbadását.
A Baranta elsősorban az ő tudásanyagukra és az évszázadok alatt kialakult életfilozófiájukra épül. ők a Baranta jogelődei. A szervezetten működő magyar harci kultúra a VII.-XVII. század között élte virágkorát. A Barantában három kiemelkedő időszakot különböztetünk meg: 1. A vándorló állam időszaka, 2. Az Árpádok időszaka, 3. A végváriak időszaka.
A XVI. század elejétől megindul a magyar kultúra kettéválása. Ettől az időszaktól fogva a népi kultúra őrzi csak tovább a magyar sajátosságokat. A nemesi kultúra (a harci kultúrát, mozgásos kultúrát is beleértve) egyre inkább nyugati jelleget ölt. Az ezt követő időszakokban már egyre inkább a társadalom perifériájára sodródik a harci jellegű tudásanyag.
A magyar harcművészet újjáélesztésére több kísérlet is történt. A két világháború alatt magyar katonatisztek állították össze az első komoly anyagot, amellyel a legénység harci képzettségét és nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodását akarták előmozdítani. A kutatások eredményeinek néhány eleme a korabeli harci szabályzatokban is megjelent.
Az 1960-as években szintén több próbálkozás történt az egységes mozgásanyag és harci szemlélet kialakítására, de a távol-keleti irányzatok előretörésével és népszerűségével ez a törekvés nem tudta felvenni a harcot. A 80-as években egyes műhelyekben komoly kutatómunka alakult ki, amelynek a hatására 1993-ban az akkori Kossuth Lajos Katonai Főiskolán lefektették a sportág alapjait.
1997-ben létrejött a Baranta Szövetség (jelképe a rakamazi Turulmadár), 1998-ban rendezték az első magyar bajnokságot. A sportág fejlődésében fontos szerepet játszottak azok a mongol, kazak tanulmányutak, amelyet a sportág kutatói és segítői tettek meg az elmúlt évtizedben, valamint azok a mongol és török oktatók, aki a Közép-ázsiai fogáskészletekkel bővítették a Baranta tárházát.
Ma már a világ legjobb lovasíjászai ismét magyarok. Jelentős előrelépést jelentett Dr. Harnos Imre 10 danos stílusalapító nagymester látogatása is, melynek következtében a vezető magyarországi Zen Bu Kan Kempo Egyesületek jelentős része Baranta szakosztályokat indított. A régi pusztai tízes rendszerek mintájára 1999-ben alkották meg az első Fokozat- és vizsgaszabályzatot.
A barantázók ősi magyar állatneveket (az állat ereje szerint) kapnak a teljesített vizsgák alkalmával (Borsuk/borz, Burk/farkas, Bars/párduc, Kaplony/tigris). A Baranta az összetett képességű harcos lehetőségeit vizsgálja, ezért ugyanakkora hangsúlyt fektet a távra ható-, a vívó fegyverekre, mint a közelharcra és a pusztakezes megoldások alkalmazására. Egy oktatói vizsga (Bars-oktur, 5. fokozat) megszerzéséhez 34 különféle vizsgaelemből kell teljesíteni a megszabott minimum szinteket a vizsgázónak.
A baranta szó jelentése
Ma a Baranta az önálló magyar harci irányzatot jelenti. A szó eredeti jelentése: harcra, hadjáratra, rajtaütésre való felkészülés. A környező országokban rablást, fosztogatást jelent. A kaukázusi népeknél a konfliktusok erőszakos, de vér nélküli elintézési formáját, vagy harci vetélkedőt jelképez. A Baranta véráldozat nélküli jogos zsákmányszerzést is takarhat (törvénysértés, személy megsértése). A tradicionális magyar harcművészetet Barantának nevezzük, amíg csupán versengésről, felkészülésről, békeidőszakon belüli gyakorlatozásról szól. Az ellenség megsemmisítésére való törekvés esetén Böllönnek nevezzük. A felkészítés során a Böllön jellegű elemeket elsősorban hivatásos katonák és oktató szintet elért barantázók sajátíthatják el.
Filozófiája
A Baranta a tradicionális magyar életfelfogást fogadja el harci filozófiájának. Az ún. „szeres” gondolkodásmód a mellérendelt jellegű társadalmi kapcsolatok fontosságára és elsődlegességére épít. A hagyományos életelvek szerint élő ember először önmaga megismerésére és meghatározására törekszik, s ezt rendeli a fennálló világ rendje mellé. (Ma egy jelképesen működő Világ rendje alá rendelve építik fel az ember személyiségét, így sosem válhat önmagává, ezáltal nem rendelkezik egyedi személyiséggel. E nélkül felnőtt embernek és harcosnak is alkalmatlan.) A barantázókat nem fegyveres specialistáknak, hanem komplex képességekkel rendelkező harcosoknak nevelik. Ez azt jelenti, hogy a távolra és közelre ható fegyverek, a pusztakezes elemek, a lovas harci alkalmazások mellett a magyar kultúra egyéb évezredes eredményeivel is fel kívánja ruházni a hagyományok útjára lépő jelöltet. A magyar fegyveres-, eszközös táncok, a népi költészet munkái /dalok, mondák, regék/, az eszköz- és fegyverkészítés rejtelmei, a gyakorlati régészet, a történettudomány eredményei mellett a hagyományos magyar életvezetést is elsajátítják.
A barantázók egyik legfontosabb célja, hogy a hagyományos magyar harci kultúra elemeinek megismertetésével, a Baranta önálló harci rendszerének minél eredményesebbé tételével megismertesse és világszerte népszerűsítse a magyar kultúrát, a természetet és az embert tisztelő magyar énképet valamint, hogy az általuk űzött stílust az egyik legnépszerűbb harcművészeti irányzattá tegyék hazánkban és később a világon is. A terjeszkedés elsődleges irányát Erdély, a Felvidék, a Vajdaság, Kárpátalja és a Közép–ázsiai területeken élő testvérnépek szállásterületei jelentik.
Az egyéni kezdeményezőkészséget tisztelő, a kreativitást fejlesztő és elősegítő rendszere gyorsabb tanulási eredményekhez vezet. Ez igaz mind a mozgásos folyamatokra, mind a személyiség fejlesztésének lehetőségeire.
A felkészítés folyamata
A felkészítés és a versenyek során olyan hagyományos kiképzési elemeket használnak, amelyek a lehető legjobban megközelítik a valós harci helyzeteket. A kiképzési alapelemeket /iskolagyakorlatok, formagyakorlatok/ úgy állítják össze, hogy abban mindig szerepeljen az ellenfél, valamint olyan biztonsági elemek, amelyek a minimálisra csökkentik a sérülés veszélyét. A Baranta gyalogos (thug- a régi nemzetségfők gyalogos feladatokat is ellátó testőrzőinek lófarkas zászlaja) és lovas (ráró lovas harci alapalakulat) szakágak képességeiből áll.
Alapvető jellemzője a valódi harcot játékos jelleggel modellező felkészítési és versenyzési rendszer. Versenyeztetési formája bizonyos keretek között mozogva egy állandóan változó, fejlődő követelményrendszerre épül. A pusztakezes alkalmazások során arra törekszik, hogy a barantázó rövid időn belül kerüljön az ellenfél közvetlen közelébe, ahol erőteljes fájdalmakat okozó vagy fojtó, gerincfeszítő fogásokkal megfékezze (harcképtelenné tegye) ellenfelét. A fegyveres vívó mozgásokban halasztó jelleggel, a követő-, kiegészítő mozgások széles skáláját alkalmazva (nem csupán a fegyverre öszpontosítva) törekszik az ellenfél leküzdésére. Különös hangsúlyt helyeznek a helyzetek taktikai, logikai elemzésére.
A felkészítés során hagyományos ügyességfejlesztő elemeket alkalmaznak. A felkészítés folyamatára jó példa a kard oktatásának folyamata.
Az adott fegyverek oktatását (pl.kard) mozgáskoordinációt, eszközös ügyességet, memóriát, egyensúlyi képességet és állóképességet fejlesztő gyakorlatok előznek meg. Az iskolagyakorlatok során 1-25 elem a fegyver forgatási készségéről és lépéstechnika megtanulásáról szól. Ezek nagy része ún. táncvívási elem. Azokat a gyakorlatokat alkalmazzák, amelyekkel évszázadokon keresztül előkészítették a legénykéket, hogy felkészüljenek a kardvívás elsajátítására. A sok biztonsági elem megakadályozza a korai időszakokban a súlyos sérüléseket és előkészíti a következő mozgásos fázist. A 26-50 elemek során a test és a fegyver kombinációs alkalmazását készítik elő. A 51-75 során a harcban bármikor alkalmazható elemeket tanulják, a 76-100 iskolagyakorlatok során pedig a Baranta speciális vívási taktikai elemeit (belső körös vívás) sajátítják el. Az iskolagyakorlatokkal párhuzamosan folyik a Barantában oly fontos stabil védekezési struktúra kialakítása, amelyet a védekező gyakorlatok fejlesztenek készség szintre. A támadási technikák valós harcban való alkalmazása pedig a szabad vívó gyakorlatok /súlyra hozott imitációs fegyverrel/ során kerül számonkérésre. Itt törekednek, hogy mindenki a lehető legtöbb ellenfél ellen gyakorolhasson, valamint, hogy más vívási stílusok képviselői ellen is a lehető legtöbb tapasztalatot szerezzék meg. Némely fegyver esetében /Pl. fokos, szablya/ csak az „előzmény fegyverek” elsajátítása után tanítható meg /kard, bot/ eredményesen.
A Barantában az íj mindig a dinamikai fegyver szerepét tölti be. Ez azt jelenti, hogy statikus körülmények között nem használják. Az oktatás kezdeti pillanatait kivéve a harcszerű alkalmazáson van a hangsúly. A párbajszerű, mozgásos gyakorlatok elősegítik a gyors töltést, az ösztönös célzási képesség kialakulását és a helyes taktikai értékelés képességét. A Baranta esetében ez azt jelenti, hogy többet ér egy 20 cm-es szórással mozgásból lövő harcos, aki ezt a legtöbb körülmény esetében tudja produkálni, mint a 3cm-es szórásképpel rendelkező társa, aki csupán kimért pályákon, belövések után képes statikus helyzetből statikus célokra lőni.
A lovasíjászat során is hasonló az elképzelés. Az, hogy valaki egy vonalon mozogva megtanul előre oldalra és hátra lőni nyeregből, az csupán az első fázis. Ezt követően különböző távolságban és magasságban elhelyezett célokra gyakorolnak. Később a ló „másik oldalán” elhelyezett célokra is lőni kell. A következő fázisban ezek a célok mozognak /dobott korong, mozgó pajzsos segítők/. Az ötödik fázisban a mozgó célok lovas harcos elleni harci feladatokat imitálva haladnak. A hatodik fázis pedig arról szól, hogy az adott célterületre kiérkezve, a lovat testsúllyal és hangokkal úgy kell a célokra vezetni, hogy a célokat veszélyességük szerint osztályozva, taktikai elemek alkalmazásával küzdjük le /pl.az ellenünk tevékenykedőket olyan szögekből közelítsük meg, hogy egymást akadályozzák fegyverhasználatukban/. Valaki tökéletesen hajthat végre íjász lőfeladatokat lóról, de ha a ló irányításában és taktikai elgondolásokban nem fejlődik, akkor egy nála rosszabb lőkészségű lovas a harc során fölébe kerekedhet. Ezeket szintén párhuzamosan kell fejleszteni. A Barata ebben az esetben is jó példa arra, hogy a harc sokkal összetettebb, mint a sport. Külön hagsúlyt kapnak a csoportos alkalmazások.
A versenyek és az edzések során az íj, szablya, a kard, a fokos, a kopja, a lándzsa, a csatakereszt, a különböző hosszúságú botok, a kés, a pányva, a pajzs és a bárd használatáról adnak számot a stílus képviselői. Különösen kiemelt szerep jut a lónak, amelynek ismerete még a gyalogos szakág képviselői számára is kötelező.
Erről talán az mond a legtöbbet, hogy a barantázók nem „idomítják” a lovat, hanem megtanulnak vele együtt élni és dolgozni. A ló megismerése közelebb visz a természet valódi természetének megértéséhez. A Barantában nincsenek valóságos súly- és korcsoportok, mint ahogy erre a valódi harc sem ad lehetőséget. A versenyek során a 17 év alatti fiúk (Kesék-szakálltalanok), a 17 év feletti férfiak (Öskük-javakorabeliek), és a 13 évnél idősebb lányok és hölgyek (Menyétek) küzdenek meg bontott csoportokban. Az ősi időkben a lányoknál a kb.13 éves korban bekövetkező biológiai érés, a fiúknál 17 éves korban lezajló avatási ünnep (iniciáció) jelképezik a korcsoportok határait.
A Barantában fontos szerepet játszanak az edzések, versenyek és vizsgák mellett a bemutatók. Az egyesületek, szakosztályok évente 50-220 hagyományőrző bemutatót is tartanak belföldön és külföldön. Ezek egy része hagyományőrző bemutató, egy része harcművészeti program. Ma jelenleg 6 sportegyesület és 4 egyesület működtet Baranta szakosztályt. Ezekben kb. 300-350 fő vesz rész az edzéseken. Jelenleg kb. 40 fő versenyképes és ebből 22-24 fő kiemelkedő színvonalon képes a Barantát képviselni akár más harcművészeti irányzatok kiemelkedő képviselőivel szemben is. Külön öröm, hogy az utóbbi években már sikerült olyan tehetséges fiatalokat felkészíteni, akik a gyalogos és a lovas szakágakban is kiemelkedő szerepet foglalnak el. Egy lovas harcosnak meg kell tapasztalnia, hogy egy gyalogos milyen képességeket fejleszthet ki, hogy eredményesen és körültekintően tudjon ellene harcolni és ez fordítottan is igaz.
Az 1929-41, 1967-78, 1992-2004 közötti újraalkotási folyamat egyik legnagyobb próbatétele az edzőképzés megvalósítása. 2002-ben a Baranta bekerült a Nemzeti Alaptantervbe (katolikus középiskolák), 2004-től a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen választható tantárgy. 2005-ben megindul a kétéves edzőképzés. A képzés két központi egyesülete a Szentendrén működő Lovasíjász Hagyományőrző Sport Egyesület és a Honvéd ZHSE Baranta Szakosztálya Budapesten /Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem/. Jelenleg versenyeinkre Szlovákiából (Felvidék), Ukrajnából (Kárpátalja), Romániából (Erdély és Moldva) és Mongóliából érkeznek résztvevők.
A barantázó más emberré válik
A Baranta szerteágazó ismereteinél és ősi gyökereinél fogva alkalmas arra, hogy újralapozza a magyar kultúra szétzilált közösségi környezetét és szellemi mozgatórugóját. A mozgásos kultúrában és szellemi erejében ránk hagyományozott örökségénél fogva a legrégibb harcművészetek közé tartozik. Miután művelőinek /magyaroknak/ a kreativitása és a testi mozgásokra való genetikai alkalmassága adott, így csak rajtuk múlik, hogy milyen színvonalra emelik. Összetettsége miatt alkalmas arra, hogy a világot, az embert és a harcot tudatosan szemlélő személyiséget építsen ki. Gondolatisága az ember és a természet legrégibb együttélő és együttműködő közössége felé mutat, megelőz minden más „művileg” kreált filozófiát és dogmát. A régi magyar gondolkodás folytán újra tudjuk tanulni, hogy a lehető legegyszerűbb meglátni a jót és a rosszat. A harcművészet életformát követel. A baranta megtanít életmódszerűen magyarul élni. „Beszélő emberként”, „emberként” élni, mint ahogy a magyar szó jelentése is mutatja. Egy Barantával foglakozó embernek hinnie kell abban, hogy a „régiek” látják az ő munkáját, a belefektetett energiát és „megelégedéssel” tölti el őket, hogy „látják” önmaguk továbbélését. A barantázónak is fel kell nőnie a Barantához. Ez nem hiba, csupán állapot. Senki sem válik tökéletessé, de szándék lehet tökéletes Történelmi. Az élet túl értékes ahhoz, hogy a ”semmivel” töltsük el. Hogy kell élni? Ahogy a dal is mondja:
„Hogy, ha „megérkezel” csodáljon ősöd, s fogadjon el….”
Mert egyszer mindenki meg fog érkezni…
Forrás: Baranta portál