Mottónkat Bartók Béla gyűjtéséből, és az ő átdolgozásából ismert, A kilenc csodaszarvas című román kolindából kölcsönöztük, mert úgy érezzük, hogy e szövegrészlet tökéletes képi kifejezője szándékunknak. A szöveg jelentését vizsgálva ugyanis a következőket állapíthatjuk meg. A mondat, szimbolikus tartalmát tekintve, időbelileg lezárja a jelenbeli cselekvéseket és előrevetíti a jövőbelieket, ez utóbbi pedig egy új élet kezdetét jelenti. Ezt sugallja számunkra a "tiszta forrás" kifejezés, mert jeltartalmát tekintve mindkét fogalom az új, a megújuló élettel van kapcsolatban. A "pohár" és a "forrás" kifejezések viszont ellentétben állanak egymással, az előbbi a civilizációt, az utóbbi a természetet idézi meg. E rövid értelmezési kísérletünk eredményeként idézetünk jelentését így összegezhetjük: az nyerhet új életet, vagy újíthatja meg önmagát, aki a hagyományok útján jár. Kiváltképpen igaz ez a kultúrákra, hiszen a természet és a kultúra (civilizáció) közötti ellentmondás csak a hagyomány követésével oldható fel, hiszen az "új" mindig magában foglalja a "régit". Másképpen szólva: minden új kultúra, csak a "régiből" építkezve szolgálhatja az emberiség előrehaladását.
A művészet lehet ebben az egyik legfontosabb segítő eszközünk, mert a műalkotások őrzik - bár töredékesen, vagy jelentős módosulásokkal - azokat a jeleket, jelrendszereket, amelyeket Jung archetípusoknak nevez, és amelyek megismerésével közelebb juthatunk önmagunk és ezáltal a valóság megismeréséhez. A jungi archetípusok eredetét hiába keresnénk, meg nem találhatjuk, mert a szokások kialakulási folyamatával azonos módon jönnek létre, tudattalanul alakítjuk ki őket. Ahogyan a népszokások minősége a célhoz való alkalmazkodásukban rejlik, úgy azt tapasztalhatjuk, hogy az un. arcetipikus képek is a kultúrák változásainak megfelelően alakulnak, jelentésük gazdagodhat, módosulhat, feledésbe merülhet, időnként az eredeti jelentésrétegek ismét felszínre kerülhetnek. A kultúra szabályozást jelent, tehát a mindenkori jövő szempontjából az a lényeges, milyen érdekek mentén, milyen felkészültségű egyének irányítják ezt a szabályozó rendszert.

Metafizikai hagyomány, szerves hagyomány, művészet - kommunikáció

Ahhoz, hogy megértsük őseink gondolkodásmódját és ezáltal saját hagyományainkat, szükségünk lesz intuitív képességeink mozgósítására és egy fontos probléma tisztázására. Ez utóbbi a metafizikai (szellemi), valamint a szerves hagyomány közötti különbség, ugyanis e kettőt rendre elkülöníti, sőt figyelmen kívül hagyja a tudományos kutatás, holott ennek a kettőnek az egysége jellemezte őseink gondolkodását. A szerves hagyomány mindenekelőtt élő, ami azt jelenti, hogy az élet teljességét hordozza, s mint ilyen, mindig az értelmezhető tudást jelenti. Egyszerre tartalmazza a legkonkrétabb hétköznapi és a legmagasabb rendű metafizikai tudást. Vagyis sokkal több annál, mint ahogyan a tudomány értelmezi (és értékeli), mert nem azonos azzal, amit néphagyománynak tart. A szerves hagyomány léte mindenekelőtt személyhez és közösséghez kötött, mivel az ember közösségben létezik csak. Ez a hagyomány mindig a közösség nyelvén nyilvánul meg, megközelíteni racionális (logikai) gondolkodással nem, csak analógiák segítségével lehet. Amit mi hagyományon ma értünk, azt a népinek nevezett örökségünkkel azonosítjuk, holott ez a megjelölés nem is olyan régi keletű, alig háromszáz éves.

Még három fontos tényre kell figyelnünk. Az egyik az, hogy természeti jelenség, képződmény, az emberi gesztus, szó, a kép, a hang, vagyis bármi szolgálhat jelként és szimbólumként is. Másképpen szólva: a kifejezhetetlen képileg bármivel behelyettesíthető, megjeleníthető. A másik tény, amire figyelnünk kell, hogy a régi ember gondolkodásában a fent és a lent azonos jelentésű és értékű volt, vagyis a hierarchiát nem alá-fölé-, hanem mellérendelődés jellemezte. Ennek okán rendezte el földi életét a fent mintájára. (ld.: Isten az embert saját képére teremtette, Hermész Triszmegisztosz: Tabula Smaragdina). És végül emlékeztetni szeretnék a szakrális és a profán fogalmak közötti különbségre, ami megintcsak a modern ember "leleménye", tehát őseink számára nem létezett ez a megkülönböztetés, számukra csak a megszentelt tevékenység létezett.

Ilyen megszentelt tevékenységnek kell tekintenünk a művészetet is. Egyrészt azért, mert éppen a primitív népek művészetének kutatása hozta felszínre annak felismerését, hogy a művészi tevékenységben jelentős szerepe van a mágikus-vallásos gondolatnak, és a primitív népeknél ez a tevékenység nem különült el az élet egyéb területeitől, vagyis magát az életmódot jelentette. Másrészt, az esztétikai tevékenységet már az őskezdeteknél ott találjuk, mint az ember sajátos adottságát, tehát ősjelenségként kell értékelnünk. Hamvas Béla szerint, amikor az ember rádöbbent arra, hogy életéből hiányzik a harmónia, felvett egy követ a földről és rajzolni kezdett a barlangja falára. A művészet ily módon a hiány megszépítése, és mint ilyen, egyidős a bűnbeesett emberrel. Az esztétika és a történettudomány sem tudott ennél messzebbre jutni. Bátran levonhatjuk a következtetésünket: az esztétikai tevékenység mint őstény már ott állt a művészet és vele az emberi öntudat bölcsőjénél, ami azt is jelenti, hogy a jelek és szimbólumok jelentéstartalmának teljes körű megfejtésére soha nem vállalkozhatunk.

A szimbólumot a fent említett sajátosságai (ti., hogy alkalmas a kifejezhetetlen megjelenítésére, továbbá, hogy a jelentése több rétegű) a művészeti alkotás legfontosabb rendező elvévé teszik. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy a jelentés megfejtése során ne elégedjünk meg egyetlen megközelítési móddal, hanem próbáljunk meg a dolgok mélyére hatolni. A szimbólummal kapcsolatban még egy fontos dolgot kell megjegyeznünk. Maga a fogalom görög eredetű, eredetileg egy érme vagy tárgy jelölésére használták, amit kettétörtek, és a két különálló darab a tulajdonosok azonosítására szolgált. Hasonlóképpen cselekszünk mi is, amikor a látszólag különálló jelentéseket rakjuk össze egy egységes egésszé. Ehhez a jelentések megfejtésére szolgáló három módszert (ikonográfiai, népmesekutatási és szemiotikai) együtt kell alkalmazni. Jelenleg ezeket egymástól függetlenül használják a kutatók, ki az egyiket, ki a másikat, így az eredmények is elkülönülten jelentkeznek. Az oktatásban/képzésben még ennél is rosszabb a helyzet, mivel a művészetek megismertetése csaknem kizárólag a történeti folyamatra korlátozódik, és a képzőművészetek területén kívül nem igen érinti a művészetek egyéb ágait, formáit.

A zene és a hagyomány

A zene a művészetek hierarchiájában is az első helyen áll, melynek isteni eredetétéről az emberi kultúra legrégebbi emlékei, a mítoszok és a legendák vallanak. Ezek olyannak őrizték meg számunkra a muzsikát, mint ami a világ harmóniájának megteremtését szolgálja. Ez az egyik oka annak, hogy a legősibb művészetnek tarjuk. A görögök mítosza például azt mondja, hogy Zeusz azért nemzette a Múzsákat, hogy azok a teremtés tettét és a hősök cselekedeteit megénekeljék, és ezzel a teljességet megteremtsék. A Múzsák karának vezetője, Apollón pedig nemcsak költő volt, hanem zenész is, aki "Az egész természetet harmóniába hozta,- egybefogva a kezdetet és a véget, s a fényes napsugár a lantverője" (Scythinius Lyricus, Töredékek 1). Fia Orpheus (anyja Kalliopé múzsa) pedig énekével és zeneművészetével nemcsak az emberekre volt nagy hatással, hanem az állatokra is. Platónnál a zene az állam szervezésének legfontosabb eszköze, éppen ezért a matematikai tudományokhoz sorolta azt. Ebből következett az is, hogy a múzsák egyszerre voltak a művészet és a tudomány ihletői. A muzsikának a filozófiával való összekapcsolása pedig Szókratésztól származik, aki a filozófiát a múzsák legmagasabb rendű művészetének tartotta. A Musica (zene) tehát elsősorban filozófiai és matematikai tulajdonságainak köszönheti elsőségét a művészetek hierarchiájában. A másik ok a zenei alkotásmód sajátosságaiban rejlik.

A zene a kifejezés művészete. A zenei kifejezésmódnak három jellemzője van: igen nagy az érzelmi hatása, nagyon határozott és egyetemes érvénnyel utánélhető. A zenei kifejezésnek két ősmódja van: a hang és a mozgás. A zene hangbéli mozgás, ami nem zárja ki azt, hogy a zene jelentés legyen. Ahhoz ugyanis, hogy a zene művészetté legyen, totális (teljes) érzelemkifejezéssé kell válnia. Míg a költészet, szobrászat és festészet megjelenítői a fölmagasztosított emberi életnek, addig a zene tisztán csak szimbóluma. Hol fantasztikus matematika, hol meg színig lélek, végtelen távol és mégis meghitt közelségben. Hatása (mármint igazi mivoltában) oly nagy és oly közvetlen, hogy a hálaérzés rögtön az alkotót (=egyéni állandót) keresi mögötte, és ez a kifejezési totalitás adja a nagy zenében a jelentést, a szó legteljesebb értelmében. Másképpen ez azt jelenti, hogy az alkotó egyéni (szubjektív) egész-élménye (ami a zenei műben megjelenik) megsejteti az objektív egészet is.

A zenének ezzel a vonatkozásával Schopenhauer foglalkozott a legbehatóbban. Ő a "tiszta-világlényeg" kifejeződését látta a zenében. Az érzelemkifejezés a zenei tartalom jelentéssé emelkedésének egyik tárgya. A másik, legfontosabb eleme a ritmus. A ritmus kozmikus formula, a világmindenség törvényszerűségét viszi bele a műbe. Azt sejteti, hogy a világ külső és belső törvényszerüségei valamiképpen azonosak. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a zene az érzelmeken keresztül, a teljesség érzését kiváltva, formálja világlátásunkat, segíti belső egyensúlyunk megteremtését.

Saját zenei hagyományaink köréből kiváló példát nyújt erre Bartók Béla életműve, hiszen minden alkotása a világ külső és belső törvényszerűségeinek egyensúlyára épül. Különösen fontos ebből a szempontból a Cantata profana című műve. Több okból is. Egyik ok, hogy e mű szimbolikájában a fizikai világrend két alaptörvényszerűsége, az aranymetszés-rendszer és az akusztikus rendszer nyilvánul meg. Másodszor, mert ok-okozati kapcsolat van a zeneszerző által használt szöveg és a zene között, s ezzel a kapcsolattal éppen a szerves műveltség elemeit (jeleit, szimbólumait) hangsúlyozza Bartók, megteremtve a "hidat" múlt és jelen, hagyomány és korszerűség között.

A tánc és a hagyomány

Lukiános írja a táncról: "A világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is, mint amaz ősi Szerelem kísérő tüneménye. Mert a csillagok kartánca és a bolygóknak az állócsillagokhoz való viszonya, ritmikus kapcsolódásaik és mozgásuk harmonikus rendje ennek az elsőszülött táncnak példaszerű megnyilvánulásai."12 Mint látjuk, a görögök a táncot és a táncost kozmikus eredetűnek tartották, éppen ezért, nevelési rendszerükben a zene után a második legfontosabb eszközként kezelték.
A spártaiak például azt tartották, hogy a legjobb harcos abból lesz, aki az isteneket tánccal tudja dicsérni. A tánc ott szerepel a nagy görög filozófusok munkáiban is, mint az erkölcsi nevelés - a zene mellett - leghatásosabb eszköze. De hasonlót tapasztalunk valamennyi nép ősi kultúrájában. Már Egyiptomban is az istenek monopóliuma volt a tánc, éppen ezért szigorú nevelésben részesült hivatásos táncosok és táncosnők adták elő a közösség kincsét képező, a földi életet szabályozó misztikus világélményeket.

A táncnak ez a fajta értelmezése - a zenéhez hasonlóan - újra és újra visszatér. Mert az emberi természetben benne van a mozgás kifejezése, ennek utánzásában pedig az ábrázolás vágya, és a kettő egységében a szimbolikus funkció. Ezt igazolják az olyan nagy őstehetségek, mint Izadóra Duncan vagy Nijinszky. Izadóra, mikor megkérdezték tőle, kitől tanult meg tácolni, a következőt válaszolta: "Terpischoré-tól. Azóta táncolok, amióta csak lábamra tudok állni. Egész életemben táncoltam. Minden embernek táncolni kellene, az egész világnak táncolnia kellene. Ez mindig így volt, és mindig így lesz. Nem helyes, ha küzdünk ellene, ha nem akarjuk megérteni ezt a természeti törvényt." A tánc szoros kapcsolatban van a zenével, a díszletek és jelmezek, a térbeli mozgás révén a vizuális művészetekkel, a szövegkönyv, vagy az eredeti mitikus történet (librettó) által az irodalmi műfajokkal, ezért nevezi az esztétika tudománya összetett művészetnek.

Mi ezeket a fontos kapcsolatokat úgy fogjuk fel, mint az egység (teljesség) megnyilvánulását a táncban, vagyis a művészetek hierarchiájában (ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni?), és közvetlenül a zene után jelöljük ki a helyét, mert e kettő őrizte meg legtisztábban az archetipikus képeket, jeleket és jelrendszereket. Ilyen értelemben beszélhetünk táncos anyanyelvről.

Nézzünk néhány példát ezekre a jelekre, jelrendszerekre. Az ősi tánc első formája a zárt körtánc volt, amely a világrend egységét fejezte ki, forgó mozgásával egyszerre ismételte a Tejút és a bolygók keringését, lüktetésével pedig a földtengely sajátos mozgását. A magyar néptáncok archaikus rétegét a körtáncok képviselik, amit mindig lányok táncoltak, mégpedig a tavasz kezdetéhez kötődő rítusokban. Ez a tánc tehát az új élet elindítását segítette, a teremtésben való alkotó részvétel emberi szándékát fejezte ki. Kozmikus mozgást idéz meg az is, amikor a táncos saját középpontja körül forog és kering, míg a párostánc a Nap és Hold egymáshoz való viszonyát jeleníti meg. Ez tehát a kifejezés - ahogyan már fentebb említettük, de nézzük meg, hogyan születik meg mindennek az ábrázolása.

Gondolatvilágunkban az eszmetársítások mozdulatközvetítéssel mennek végbe, amiből szükségszerűen következik, hogy mozdulati és eszméleti világunk azonos. Eszmélésünk eredményei készségeinkben, gondolatjárásunkéi pedig mozdulatelemekben nyilvánul meg. Minden, ami mozog, az önmagában lévő valóságot három irányban módosítja: megváltoztatja a helyét, az idejét és erőviszonyait. Ebből következően a mozdulatot a térbeliség, az időbeliség, az erőviszonyok és a jelentés határozzák meg, ezek természetéből következik a mozdulatrendszer. A táncművészet jelentősége abban áll, hogy egyrészt az emberi test természettörvényeinek megfelelő mozdulatkincset termel, másrészt az emberi megértés számára olyan mozdulatlátást teremt, amelynek segítségével átlátja a négy törvényszerűséget.

A mozdulat pedig közlésre született, megnyitja a kaput és kivetíti a belső emberi világot.
Mindazok alapján, amit a zenéről és a táncról eddig elmondtunk, kijelenthetjük, hogy a zene, a tánc, és a vizuális művészetek (mint később látni fogjuk) közös gyökere az "ősi" metafizikai tudásban keresendő, éppen emiatt az emberi kommunikáció legősibb formáinak tekinthetők. Másképpen fogalmazva: minden kultúra elevenen tükröződik mozdulatéletében.

A vizuális művészetek és a hagyomány

Azokat a művészeteket, amelyekben az uralkodó tartalmi réteg az ábrázolás, ábrázoló művészeteknek nevezzük. Ide tartoznak: a rajz, a festészet és a szobrászat. Ez utóbbi térbeli művészet is, ebben rokon az építőművészettel. Az építőművészetet is jellemzi a vizualitás, de nem ábrázol, emiatt elkülönül a festészettől, rajztól, szobrászattól. Az építészeti alkotás tartalmi eleme közösségi, amiből az következik, hogy adva van az alkotó számára. Talán éppen e sajátossága az oka annak, hogy a művészetek közül egyedül az építészet képes sűríteni a történelmi stílusok sajátosságait. A mű-vészetek közül az építészetben van a legjelentősebb szerepe az alakítás hogyanjának. Ha az építő nincs birtokában az anyag törvényszerűségeinek, ha nem éli a rendet, ha ösztöneiben nincs benne a törvény, az egész lét organikus volta, csak mesterember lehet, de művész nem. Amikor az építőművész épít, tevékenysége téralakítás, vagyis térértéket hoz létre, ugyanakkor az épület kép is a szemlélő számára, ami azt jelenti, hogy plasztikai értékkel is rendelkezik. Ez a képi befogadás adja meg az építészeti alkotás esztétikai magragadhatóságának alapját. Az építészeti mű teljes valóságához, esztétikai megragadásához a képi befogadás (szemlélés), a közelről való plasztikai megtapasztalás és a belső megélés (a benne lefolyó élet ismerete) tartozik hozzá. A művész akkor teljesíti feladatát, ha mindháromnak megfelel.

A művészek általában a tartalom által váltanak ki érzelmi hatást. Az építészetben ez másként van: a téralakítás a végső értelemről mond valamit, a "tér-titok"-ról.15 Aki egyszer is igazán oda tudja adni magát egy nagyszerű építészeti remekmű hatásának, hasonlóan érez, és Odelbrecht-tel egyetértve mondhatja: "A nagy architektonikus alkotások adta hangulati evidencia olyan kifejezetten kozmikus-metafizikus jellegű, olyan messze fölülemelkedik minden olcsó szentimentális érzelgésen, hogy a mű-vészetek országában az első hely illeti meg."16

Az ábrázolás nem azonos az utánzással, mert a kép, amelyet a művész ábrázolni akar, már maga is vízió, vagyis a művész által átfogalmazott, megszerkesztett kép. A természet a művész számára nem adat, hanem feladat, másképpen: a modell (bármi legyen is az) a művész számára csupán segítség. Az ábrázolás tehát egy belső víziónak az ábrázolását jelenti a természet formáinak segítségével. Az ábrázoló művészetek közötti különbséget az eltérő látási mód adja. Mindannyiunk szemléletében kétféle látásmód van jelen: a távoli látás, amely tiszta és egységes képet nyújt a nyugodtan szemlélő szemnek és a közeli látásmód, amely a formai képzet érdekében mintegy közelről körültapogatja a tárgyat. Az előbbi a festészetet és a rajzolást, az utóbbi pedig a szobrászatot jellemzi.

Az ember vizuális kifejezéseinek eszköztára mérhetetlenül gazdag és változatos, mert mint Baudoin a XVII. században mondotta: "A képek, amelyeket szellemünk kitalál, gondolataink szimbólumai." Ismerve a kultúra bonyolult, belső mechanizmusát, azt is tudjuk, hogy a képi ábrázolásmódok álltak legkevésbé ellent a sorozatos átkódolási tevékenységnek. Emiatt a gótika kultúrája (kommunikációja) tekinthető az utolsó olyan korszaknak Európában, amelyre még a fejlett jelszerűség állapota a jellemző. A fejlett jelszerűség állapotán azt értjük, hogy minden jel jelentését tekintve a világ végső okára, Istenre vezetődik vissza. Ebben az összefüggésben a fizikai valóság minden jelensége Isten képmásaként tételeződik.

Másrészről, a gótika azzal, hogy megalkotta az emberarcú új istenképet, végérvényesen utat engedett a racionális gondolkodás uralmának, ami szükségszerűen együtt járt a művészet funkciójának megváltozásával. Ez ugyan a művészet önállósulását jelentette, és ezzel együtt új témák, új jelek és jelképek létrejöttét, ugyanakkor új értelmezési gyakorlat kialakítását is megkövetelte a régi helyett.

Chartres gótikus székesegyházának a lenyugvó nap felé forduló királyi kapuja tulajdonképpen a katedrális feltárulkozása a város előtt. A kapu tanítani akar. A bonyolult, önálló műalkotásként is funkcionáló templomkapu valóságos iskola, a szemlélő elé hozza mindazt, ami a templom belsejében történik. Mert a tanítás valójában a templom belsejében folyt, a kapuk szobrai és faragványai pedig a felidézés és a bevésés funkcióját voltak hivatottak ellátni. Másképpen szólva: a mnemotechnikai képességek fejlesztése volt a feladatuk.

A figurák elhelyezése megfelel a középkorban oktatott ismeretek felosztásának és annak a gyakorlatnak, amelyet a késő ókor pedagógusai alakítottak ki. Másképpen megfogalmazva: a kép funkciója nem a tanítás volt, hanem az, hogy emlékeztessen az egyház igazságára. Fra Michele da Carcano ezt így fogalmazza meg: "A képeket azért kellett bevezetni, mert sokan nem képesek emlékezetükbe tartani amit hallanak, de az eszükbe jut, ha a képet látják."20

Az irodalom és a hagyomány

A magyarság hagyományában a népköltészet őrizte meg a szerves kultúra elemeit a legtisztábban. Népköltészetünk ugyanis egy három-rétegű és négy elemből álló hierarchiát mutat, a fizikai világ egységét szemléltetve. A hierarchia felső, szellemi szintjét a népmese foglalja el.
A népmese kitüntetett szerepkörét számos elem jelzi, ezek közül a legfontosabbak a következők: a népmese hőse mindig férfi, ami azt jelenti, hogy a mese a forrás. Szántai Lajos a magyar népmesével kapcsolatosan az alábbi megállapításokat teszi: "A magyar népmese tulajdonsága, hogy teljes tisztaságában tükrözi az ősi tudás áthagyományozott egyetemességét. A mesének, az egész elvéből következően, nincs egyetlenegy értelmezési lehetősége. Bármilyen tetszőleges irányból megközelíthető - pl.: asztrológia, alkímia, jóga, sámánizmus, népi kozmológia -, minden esetben valóságos képet ad a Lét természetéről és az ember tudatában végrehajtandó szakrális feladatról. A mesei szimbólumok ezért jól értelmezhetőek a létre utaló archaikus jelrendszereken keresztül, amelyek segítségével sok esetben megállapítható, hogy a mesei jelkép milyen szerepet tölt be. (...)

A meséből egy meditációs jelképrendszer bontakozik ki, és az az energia, amely a mesehőst vezeti a cél elérésére, a királylány kiszabadítására, végül meghozza az eredményt, amely a szellemi gyakorlatok célja: a férfi... és a női minőség egyesítése. A jelképrendszer minden egyes tagja a meditációs szemlélet tárgya. A közismert szimbólumok, pl. a kacsalábon forgó kastély, a táltos paripa, az aranyhajú királylány, vagy magának a mesének a helyszínei, pl. a másvilágra vezető alagút, a Zöld Király országa, a gyásszal bevont város - mind megfelelői lehetnek egy szellemi törekvéssel elért állapotnak. (...)
A mese vezérfonala (középút) ilyen értelemben azt a szakrális megismerést szimbolizálja, amely a tudás megvalósítását a két metafizikai ősnyelv (Jang-Jin, Férfi-Nő) összevonásában látja."22

A középső szintet a népballada és a betyárballadák (hősénekek) foglalják el, a férfi és női princípium kölönállásával. E kettőben elsősorban az ember lelkisége nyilvánul meg. Mivel a metafizikai hagyomány szerint a lélek a közvetítő a szellemi és földi valóság között, a hősének a szellemi szféra, a ballada a földi világ felé biztosítja a kapcsolatot. A hősénekek (betyárballadák) főszereplője ugyanis mindig férfi, aki a bolygó-hetesség érvényességi körén belül a Napra (ld. még naphéroszok), a Napút szempontjából a szellemi energiát megjelenítő Nyilas-tulajdonságokra, és ezen keresztül a Tejútrendszer életet generáló központjára is utal.

A népballada női szereplője a Holdat, tulajdonságaiban a Szűz-sajátosságokat ill. a Szűz-extragalaktikus halmazt képviseli. A hierarchia alsó szintjén a népdal az ösztönök (szerelem, párválasztás stb.) világát, a hétköznapok emberi eseményeit jeleníti meg. Népköltészetünk tehát az "ami fent, ugyanaz, ami lent, ami bent, az ugyanaz, ami kint" (Hermész Triszmegisztosz) elvnek megfelelően a kozmikus egészet tükrözi, kommunikációs értelemben a jel és jelentése tökéletesen fedi egymást.

Az irodalmi alkotásoknak a szerves műveltségen belül a mítoszok, legendák, mesék jelentik a párhuzamait. A fent leírt három+egy-es képletezést a görög Dionüszosz-játékokban is fellelhetjük, ti. a meghaló és feléledő természetistenséget az első három napon dráma, az utolsó napon szatírjáték előadásával köszöntötték. Feltételezhetően a középső szint játszhatta a forrás szerepét a drámai műfajok létrejöttében, mivel a lelkiség magában hordja a drámaiságot, továbbá, a balladák esetében az előadó és a néző egymásra hatása sem volt olyan elementáris, mint a szellemiség vagy a testiség esetében. A költészet forrásvidékét minden bizonyossággal a szellemi szférában, a mese környékén kell keresnünk. Ebből következik, hogy a népdal örökségét a szatírjáték, ill. a vígjáték viszi tovább.

Még két fontos megjegyzést kell tennünk az irodalmi alkotásokkal kapcsolatban, és ez a következő. Először is, a költészeti és a prózai képzeletnek is a legfőbb alakító eleme a ritmus, ami összekapcsolja ezeket a műfajokat a vizuális művészetekkel és a zenével is. Másodsorban, az irodalom anyaga a nyelv, illetve a szó. A költészetben a szó hatása attól függ, hogy milyen környezetben áll. Ezt nevezzük a szó helyi értékének, ami ugyanazt jelenti, mint a festészetben a valűr. Ugyanaz a szó, más-más szöveg-, hangulati és érzelmi környezetben mást és mást jelenthet számunkra.

A költő művészete éppen abban áll, hogy hogyan találja meg a látomása számára az egyetlen, az igazi szót. Az igazi szó megtaláláshoz intuícióra van szüksége a költőnek, írónak, de a művet olvasónak is. Másképpen szólva: az irodalmi művek megértéséhez, azok megélésén keresztül (a görögök ezt nevezik katarzis élménynek) jutunk el, ehhez pedig aktivizálnunk kell a kollektív tudattalanunkban őrzött archetipikus képeket.

Turok Margit
Forrás: http://www.pointernet.pds.hu/ujsagok/evilag/2002/06/evilag-12.html