„Jáfetnek fiai: Gómer, Mágog, Madai, Jáván, Thubál, Mésekh és Thirász.”

„Khús (Khám fia) nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön.

Ez hatalmas vadász vala az Úr elõtt, azért mondják: Hatalmas vadász az Úr elõtt, mint Nimród.”

/Mózes I. könyve: 10./

„Így szól az Úr Isten: Ímé, én ellened megyek Góg, Rós, Mések és Tubál fejedelme!”

„És kiütöm kézívedet bal kezedbõl, és nyilaidat jobb kezedbõl kiejtem.”

„És bocsátok tüzet Mágógra…”

„És lészen azon a napon, hogy adok Gógnak helyet, hol temetõje legyen Izráelben, a vándorok völgyét keletre a tengertõl, ez fogja bezárni e vándor népséget; és ott temetik el Gógot és minden gyülevészét, és nevezik Góg gyülevésze völgyének.”

/Ezékiel könyve: 39./

„És mikor eltelik az ezer esztendõ, a Sátán eloldatik az õ fogságából.

És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévõ népeket, a Gógot és a Mágógot, hogy egybegyûjtse õket háborúra, a kiknek száma, mint a tengerfövenye.

És feljövének a föld szélességére, és körülvevék a szentek táborát és a szeretett várost; és Istentõl a mennybõl tûz száll alá, és megemészté azokat.

És az ördög, ki elhitette õket, vetteték a tûz és kénkõ tavába, a hol van a fenevad és a hamis próféta; és kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké.”

/János Jelenésekrõl: 20./

Mindenekelõtt elnézést kell kérnem, hogy ennyi bibliai idézettel kezdem a magyarság kereszténnyé válásáról szóló tanulmányomat, de a késõbbiekben ezekre az idézetekre kell hivatkoznom. Ezért gondoltam, hogy jobb, ha szem elõtt vannak, s az Olvasónak nem kell a Bibliát lapozgatnia, e sorok olvasása közben.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miként lettünk keresztények, elõször arra kell tudnunk választ adni, hogy mi volt népünk vallása, mielõtt keresztényekké lettünk. Õstörténetünk kutatói erre több feleletet is adtak:

1. Õsi hitünk a samanizmus[1] volt.

2. Ez ugyan valószínû, de a magyarok a honfoglalást megelõzõen a csillag-mitológiában hittek. (Samanizmus=csillag mitológia?)

3. A magyarok a honfoglalást megelõzõen maniheista keresztények voltak, a „pogány”, „szkítiai õsi vallás” kifejezések erre utalnak. (Csillag mitológia=maniheizmus?)

4. A magyarok már a honfoglalást megelõzõen zsidó-keresztények voltak.

5. Jézus magyar volt, azonos a Turullal, tehát nem zsidó-keresztények voltak, hanem magyar-keresztények.

A fenti felsorolás részben a különbözõ vélemények idõrendjét is takarja. Az embernek önkéntelenül is az a benyomása, mintha utólagosan próbálnánk eleinket egyre inkább keresztényekké tenni. Sõt a Jézus=Turul állítással tulajdonképpen a kereszténység valódi megalapítóivá emelni.

Nem tudom, s a jelen tanulmányban nem is célom, megállapítani, hogy a fenti öt állítás közül melyik az igaz. Sokkal fontosabb a tendencia, amely népünk múltját egyre keresztényibbé kívánja tenni. Ma, a XX-XXI. században.

Alapkérdésünk megválaszolásához most mindenekelõtt (ha másként nem, legalább fenntartásokkal) fogadjuk el azt az állítást, miszerint a Kárpát-medence magyarságát I. István királyunk hajtotta keresztvíz alá, s ezzel kiérdemelte, hogy az anyaszentegyház I. László szorgalmazására 1083-ban a szentek sorába emelje. Az általa kereszténnyé tett lakosság pedig nem volt korábban keresztény, hiszen keresztényeket kereszténnyé tenni nem lett volna túl nehéz feladat.

Amint pedig betagozódtunk a Róma irányította, katolikusnak nevezett világba, szükségszerû volt õseinket a szent iratokban is fellelni. Ez pedig korán sem tûnik könnyû feladatnak. Természetes, hogy a zsidók által írt Ószövetség csak a zsidók és az általuk ismert népek származását vezette le Noétól. Az eszkimók, kínaiak, inkák, stb. származásáról szó sem esik. A magyarokéról sem, bár õseinket ma is sokan keresik és vélik megtalálni a Biblia soraiban, gyakorlatilag egy másik nép emlékezetében. Mintha létezésünk, kultúránk, civilizációnk létjogosultsága függne ettõl.

A feladat elvégzésére két lehetõséget kínál a Szentírás.

Az egyik megoldás szerint Góg és Magóg népe vagyunk, a Sátán harcosai.

A másik szerint a nagy vadász, Nimród az õsünk, mint Hunor és Magyar apja.

Nézzük most csak az elsõ lehetõséget!

Magóg nevét azonosítsuk a Magyar névvel. Ezer esztendõvel ezelõtt, magyar kalandozásokat követõen ez nem tûnt nehéz feladatnak, fõként, ha csak a Jelenésekre koncentrálva Góg és Magóg népét Hunor és Magyar népével azonosítjuk. Bennünket és elõttünk a hunokat tehát a Sátán szabadított rá Európa népeire, amikor eltelt az ezer esztendõ. Vagyis, ha éppen a Gonosz oldalán is, de benne vagyunk a Bibliában! Mágog apja Jáfet, Noé fia volt, tudjuk meg Mózes I. könyvébõl. Ámbár apró, de talán nem lényegtelen szépséghibaként, azt is meg kell állapítanunk, hogy Mózes egy szót sem szól Mágognak Góg nevû testvérérõl.

Ámde Ezékiel próféta a segítségünkre siet. Nála Tubál testvére nem Mágog, hanem Góg, de Mágógot is megemlíti. Igaz, hogy ország vagy terület elnevezéseként, és semmi esetre sem mint személynevet. Tegyünk úgy, mintha ezt nem vennénk észre!

Ezékielnél egyértelmûen Góg az utolsó ítélet fõszereplõje, akinek népérõl a következõket tudjuk meg:

1. Elpusztítják a templomokat és a városokat. Lehetetlen nekik ellenállni.

2. Íjjal (kézív) és nyíllal harcolnak.

3. Vándor nép. (Nincsenek városaik, kõházaik. Értelemszerûen sátrakban laknak.)

4. Gyülevész nép. (Vagyis nem egységesek, több nép, törzs fiai, talán nem is egy nyelvet beszélnek.)

5. A pogány[2] népek leggonoszabbika.

Vagyis pontosan olyanok, amilyeneknek a kalandozások korában a nyugat népei láttak bennünket. Elképesztõ, hogy saját történelemkönyveink a merseburgi és az augsburgi vereséget harsogják, sulykolják fiataljainkba, mintha a kalandozások kora csak e két vereségbõl állna. Ugyanakkor Nyugat-Európa történészei arra a kétnemzedéknyi idõre emlékeznek történetírásukban, amikor a magyar seregek szabadon jártak keresztül-kasul országaikban, meghiúsítva minden ellenállási kísérletet, gyilkolva, pusztítva, fosztogatva. Amikor a keresztény világ a legteljesebb tehetetlenséggel állt szemben a pogány magyarsággal. S akiket megjelenésük, harcmodoruk, fegyverzetük miatt kizárólag Góg, vagy Góg és Magóg népével lehetett csak azonosítani.

Egyszerûbben szólva: passzoltunk a Szentírás szövegéhez. Viselkedésben, fegyverzetben, hadi sikerekben, életmódban.

Sõt – s talán ez a legdöntõbb mozzanat – még idõben is!

Egyre inkább gyanúsnak tûnik számomra, hogy kereszténnyé válásunkban éppen ez, az idõbeli passzolás volt a legdöntõbb mozzanat. Jókor voltunk jó helyen, mondhatnánk mai szóhasználattal élve, bár valószínûleg ezzel a kijelentéssel a magyarok által páni rémületbe kergetett nyugat békés földmûvesei, a felgyújtott kolostorok szerzetesei aligha értettek volna egyet.

Volt, pontosabban szólva lehetett azonban három férfiú, akik ezt egyáltalán nem tartották volna badarságnak. Három mûvelt, a Szent Írás ismeretében jártas ember, akiknek a kellõ hatalma is megvolt ahhoz, hogy a magyarság további sorsát meghatározza. Ehhez mindössze arra volt szükségük, hogy helyesen értelmezzék a hatalomra kerülésüket megelõzõ évtizedek eseményeit, felismerjék bennük az isteni gondviselés munkálkodását.

E három férfiú: II. Szilveszter a pápa, III. Ottó a német-római császár és I. István a magyar király.

Jól ismerték egymást. A 940-50 táján született Gerbert d’ Aurillac a 980-ban született Ottó nevelõje volt, aki 983-ban örökölte meg a királyi trónt, s lett 996-tól a Német-Római Birodalom császára. Nevelõjét II. Szilveszter néven 999-ben juttatta a pápai székbe. István királyunk 975 táján születhetett, s felesége Gizella révén került közeli rokonságba Ottóval.

Kalandozó õseink bõ ötven éven át rettegésben tartották a keresztény világot. S aki csak kicsit is járatos volt a Bibliában, miattuk tudhatta: közeleg a végítélet. Mígnem 955-ben I. Ottó Augsburgnál le nem gyõzte a Sátán hadait, Góg és Magóg népét.

Valóban legyõzte?!

Ha igen, feltételeznünk kell, hogy õ volt a világtörténelem egyik legnagyobb idiótája! Mert a következõ évben elutasította VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár ajánlatát, tudniillik azt, hogy közös erõvel, két irányból támadják meg a Kárpát-medencét, és semmisítsék meg az ott élõ magyarokat.

Miféle keresztény uralkodó az, aki ilyen történelmi lehetõséget elszalaszt, aki elmulasztja a leszámolást a Sátán népével? Miféle gyõztes az ilyen?

Aki nem kizárólag (hiányos) elméleti ismeretekkel rendelkezik a kor hadviselési szokásairól, a különbözõ népek fegyverzetérõl, s azok hatékonyságáról, az sosem fogja elhinni, hogy a lóról íjászó magyarokat holmi lándzsával hadonászó német lovagok legyõzhették.

A csata tényét ne vitassuk. A német siker nagyságát annál inkább.

Az sem lehet vita tárgya, hogy a magyarok Szent István nagyapjának, Taksonynak a fejedelemsége alatt, gyakorlatilag Augsburg után, nem támadnak nyugatra. Egészen biztosan nem a „vereség” következtében.

Egyes források szerint Taksony is ott volt az augsburgi csatában[3]. S utódai igencsak szorosra fûzték a magyar-német barátságot. Ami, minden valószínûség szerint, Taksony és I. Ottó cimboraságával kezdõdhetett.

Nem karddal, valami egészen mással gyõzte (gyõzhette) le Ottó Góg és Magóg seregét. Ma ezt alighanem titkos diplomáciának neveznénk. S tette ezt olyan sikerrel, hogy Taksony unokája István elsõszülött, s korán, talán öt-hat éves korában meghalt fiát róla neveztette el Ottónak, másodszülöttjét Ottó fia, Gizella apja után Henriknek. Szegény jó Szent Imre hercegünkrõl van szó, akit soha életében senki sem nevezett Imrének, mivel Henriknek keresztelték.

Sokat eláruló névadás az elsõ keresztény magyar király fiainak. Ottó és Henrik. Vegyük észre, hogy nem bibliai – ahogy joggal elvárhatnánk – hanem német nevek. A német nagyapa és dédnagyapa nevei! Úgy tûnik, mintha államalapító királyunk udvara nem is annyira kereszténnyé, mint inkább németté kívánt volna válni. S ezen nincs is mit csodálkoznunk. Hiszen szomszédságunkban a hatalmat sokkal inkább a Német-Római, semmint a Bizánci Birodalom császára testesítette meg.

Érdemes fellapoznunk õsi krónikáinkat a német befolyásra figyelve. Hont és Paznan, a királyt lovaggá övezõ két derék németen kívül a Koppányt legyilkoló Vecellin neve fémjelzi áldásos mûködésüket, hogy az idegenbõl szalajtott, többé-kevésbé mártíromságra, vagy legalább zsíros állásra áhítozó szerzetesekrõl, papokról ne is beszéljünk.

István udvarában aligha szólhatunk sarjadzó német befolyásról. 1000 elõtt is igencsak meggyökeresedett, terebélyes fává nõtt, az ország és a magyar nép sorsát döntõen befolyásoló német jelenléttel kell számolnunk.

Ha a forrásoknak, krónikáknak nem hiszünk, vessünk egy pillantást szent királyunknak a prágai Szent Vid székesegyházban õrzött kardjára, pengéjén az ULFBRECHT feliratra, kopottas markolatára. Lovagi kard ez, német kard. Markolatának kopásából ítélve nem elsõsorban dísz, hanem nagyon is használati kard, sokat vívhattak vele. István, s az, aki õt vívni tanította. Egy német lovag?

Ki és mikor vetette el ennek a legfelsõbb szinten megjelenõ, elképesztõ méretû germanizációnak a magját hazánkban?

Géza, aki 973-ban tizenkét magyar elõkelõt küldött II. Ottóhoz a quedlinburgi birodalmi gyûlésre? Tankönyveink szerint ezzel vette kezdetét a keresztény (vagy inkább német?) térhódítás Magyarországon.

Csakhogy! 972 októberében – vagyis a magyar követjárás elõtt – Brúnó Sankt Galleni szerzetes a passaui püspök papjai társaságában már hazánkban térít, sõt a késõbbi Szent Wolfgang is itt jár, igaz – állítólag – eredménytelenül. Ha csak az nem eredmény, hogy a pogány magyarok közül élve távozhatott. Szinte mellékesen kell megjegyeznünk, hogy az elsõ helyen említett Brúnó frátert ideérkezése elõtt már a magyarok püspökévé szentelték.

Vagyis ez a nagy német-magyar barátság nem Géza uralkodásával vette kezdetét. A mag elültetõje csak Taksony lehetett.

Úgy tudjuk Géza fejedelmünk még egyszerre volt gyakorlója a pogány és a keresztény vallásnak is. Szerintem ez olyan jellegû csúsztatás, amely csupán István keresztényi nagyságát hivatott még kontrasztosabbá tenni. Ha az állítás igaz, akkor sem Gézára, hanem az apjára, Taksonyra vonatkoztatva az.

A kapcsolatfelvétel az augsburgi csatával kezdõdhetett, amelyben egy politikai és vallási sakkjátszma áldozataiként buktak el Taksony belsõ ellenfelei, mindenekelõtt Lehel és Bulcsú. A Sátán népének utolsó nagy vezérei.

Hihetõ-e, hogy István, III. Ottó vagy éppen II. Szilveszter nem ismerte volna a keresztény tanítás egyik legfontosabb elemét, az Utolsó Ítélet tanítását?

Ha ismerték, márpedig ismerték, akkor mondhatni nem tehettek mást, mint elfogadták a tényt, a közelgõ világvégét, melynek elõjátéka Góg és Magóg seregeinek irtóztató pusztítása. Az a pusztítás, amely mindenekelõtt a németek lakta területeket érintette, s e pusztítás elmúlta. Akkor pedig III. Ottó nem más, mint az utolsó ítélet császára.

Ehhez mindössze az idõszámítást kellett hozzáigazítani. A próféciák nyilván nem hazudhatnak – gondolták. Akkor pedig eltelt az ezer esztendõ. Akkor is, ha ismereteik nem ezt mutatták. Akkor is, ha a magyarok pontosan tudták, hogy hány év telt el Attila hun király halála s a magyar honfoglalás között.

A világ órája jelentõs késést mutatott a beteljesülni látszó próféciához képest. Mintegy háromszáz esztendõnyit.

Isten azonban nem tévedhet. János apostol sem, Péter sem, Ezékiel sem. Csupán a gyarló emberek.

Kalandozó eleink, anélkül, hogy sejtették volna, jelentõsen megpörgették az idõ kerekét. Nagyot lendítettek rajta.

De lehet-e nagyszerûbb dolgot elképzelni, mint az Utolsó Ítélet császárának, pápájának, a Sátán volt harcosaiból a kereszténység aklába terelhetõ jámbor bárányokká tett magyarok keresztény királyának lenni?

Aligha.

A feladat nem is annyira az, hogy legyõzzük a pogányokat, a bibliai Góg és Magóg népét, hiszen ez Isten dolga, mintsem inkább az, hogy fejedelmüket – valószínüleg Taksonyt – meggyõzzük arról, hogy õk azok, akiket a próféták, az apostolok emlegetnek.

A dolog, valószínûleg az Árpád leszármazottak családi háborúskodásának köszönhetõen, a vártnál is jobban sikerült. A Jutas és a Zolta ág harcára gondolok. Géza fejedelmünkrõl tanuljuk, hogy: „legyõzte az ellene lázadó törzsfõket.”

Kiket?

Egyes történészeink szerint[4] azért beszélünk magyarul (finn-ugorul), nevezzük magunkat magyarnak, mert a honfoglaló magyarság lélekszámában a Megyer törzs abszolút, több, mint 50 %-os többségben volt. De ha ez igaz, kik azok a balga törzsfõk, akik Géza fejedelem ellen lázadni merészelnének, még akkor is, ha csupán a saját törzsének haderejére számíthatna ellenükben?

A „lázadó törzsfõk” Géza legközelebbi rokonai. Családirtás történik itt, amire államalapító szent királyunk apjával kapcsolatban, aligha lehetünk büszkék. De gondoljuk csak végig az eseményeket. Istvánt 1038-ban bekövetkezett halála után Orseoló Péter és Aba Sámuel követte a trónon. Mert egyetlen Árpád leszármazott sem élt az országban István halálakor! Hova tûntek Tarhos, Üllõ és Jutas leszármazottai? Csak egy fia volt Zoltának?

948-ban Bulcsú és Tarhos unokája Tormás jár követként Bizáncban. Fajsz fejedelem megbízásából. Fajszról, Jutas fiáról, mint fejedelemrõl szót sem ejtenek a Zolta ágból származó királyaink idejében megírt krónikáink. Fajszot, mint fejedelmet el kellett tüntetni az emlékezetbõl, s Fajszot, mint fejedelmet el kellett távolítani az útból, hogy a hatalom Taksony révén ismét visszaszállhasson a Zolta ágra.

Ez a hatalmi harc volt az alapja az I. Ottó és Taksony közötti diplomáciának. Taksonynak a fejedelmi hatalom kellett, Ottónak a béke és a császári cím. A 955-ös augsburgi magyar csatavesztéssel mindketten jól jártak. Az, hogy ezen eseményeknek mekkora köze van a végítélethez, az õ korukban még aligha lehetett nyilvánvaló. A „megvilágosodás” alighanem II. Szilveszter érdeme volt. Õ döbbenhetett rá, hogy ha a magyarok azonosak a Jelenések könyvében emlegetett Góg és Mágóg népével, akkor közeleg a végítélet, tehát letelt az ezer esztendõ. Még akkor is, ha a krónikákból nem ez számlálható vissza. Elvégre a Szentírás nem tévedhet!

III. Ottó 996-tól császár, 997-tõl fejedelem István, 999-ben ül bele a pápai székbe Szilveszter, 1000-ben koronázzák királlyá Istvánt.

Ha elfogadjuk Illig professzor állítását, miszerint 297 évet utólagosan (és éppen õk) toldottak be e történelembe, akkor ezek az idõpontok valójában 699 és 703 közé esnek. Azaz a VI-VII. század fordulójára. Feltételezve, hogy tudták a pontos – és szerintük téves – évszámot, igazat kell adnunk Pap Gábornak[5]: nem 297, hanem kerek 300 évvel akarták kibõvíteni a világ történetét[6].

Hiszen ha feltételezték, hogy János jelenéseinek beteljesülése a közelgõ végítéletet jelenti, s õk mindössze 700 év elteltérõl tudnak, akkor ezt a 700-at kellett megtoldaniuk, kiegészíteniük ezer esztendõre.

Érdekes eljátszanunk azzal a gondolattal, ami a pápává lett Szilvesztert oly nagyon foglalkoztathatta: mikor lesz 1000? Oly kérdés ez, melynek megválaszolására õ az egyedül illetékes személy. Lapozgatja, rendezgeti jegyzeteit. Egykori tanítványának, Ottónak császárrá választásakor ez nem lehetett. Császárok ezelõtt is voltak. Saját pápai beiktatásának éve sem lehet.

De abban az évben, amikor a Sátán népe megtér a keresztény hitre! Amikor felszentelt, s keresztény hitében igaz uralkodó rendeltetik fölébük, akkor igen!

Nem kevesebbrõl van itt szó, mint arról, hogy az óraállítást (nevezzük így a három évszázados történelemhamisítást) István királyunk koronázásához igazították. Nem arról van szó, hogy ezen esemény 1000-ben történt, hanem arról, hogy azért lett az az esztendõ az ezredik év, mert éppen Istvánt, a magyarok, a Sátán kereszténnyé lett népének fejedelmét ekkor kenték fel keresztény királlyá!

S tették mindezt egy olyan koronával[7], amely egyes egyedül birtokolja az összes uralkodók összes koronája közül a szent jelzõt[8]!

Érthetõbben: nem az eseményt rendelték az évszámhoz, hanem éppen fordítva! Az évszámot (az ezredik esztendõt) az eseményhez. Nem István koronázása történt 1000-ben, hanem István koronázásának éve lett az ezredik esztendõ.

Meggyõzõdésem, hogy az „óraállítás” igazi oka ez volt, s nem az, hogy a német uralkodóknak egy Nagy Károlyra, egy dicsõ õsre volt szükségük. Ez csupán egy plusz, de semmiképpen sem elhanyagolható haszon volt. Az órát a magyar király koronázásához igazították, mégpedig azért, mert az óraállítás elõidézõi is a magyarok voltak.

A városokat felgyújtó, templomokat kifosztó, kézíveikbõl halált osztó, kõházakat nem ismerõ, gyülevész pogányok.

Ha az óraállítás – Pap Gábor szavaival élve – a héj összeesküvése volt a mag ellen, akkor ennek az összeesküvésnek a mag, Taksony, Géza, István révén, ugyancsak tevékeny részese volt!

Kalandozásnak nevezett hadjáratainkkal alaposan megpörgettük az idõ kerekét. Utoljára Lehel és Bulcsú vezér lendített rajta egy hatalmasat 955-ben, vagy pontosan 655-ben. Kerek háromszáz esztendõt!

Békéscsaba, 2003. október 5.

---