Szutor Ágnes megnyitóbeszédében fölhívta a hallgatóság figyelmét arra az érdekes „jelenségre”, hogy amíg Wass Albertnek módjában állt volna védekezni az õt ma támadók, hallgattak. Manapság azonban egyre inkább „divattá vált” Wass Albertet támadni. Õ lehet a „magyarság új keletű lábtörlõje.” „Mi viszont, Wass Albert életművének gondozóiként, lassan túl a 40. kötetén, az olvasók bizalmát és támogatását élvezve, úgy gondoljuk, hogy ezt nekünk nem szabad hagyni!”

A 2005. február 4-i Élet és Irodalomban megjelent Szimpátia a sötétséggel című, Kunstár riport már a bevezetõjében „nagyvonalú” Wass Alberttel, ugyanakkor egyértelművé kívánja tenni az író korabeli megítélését is a következõ szavakkal: „Az erdélyi gróf, már fiatalon hangot adott politikai meggyõzõdésének – szélsõséges nézetei miatt az erdélyi művésztársak 1937-ben tõle, valamint a hasonló világlátással bíró Nyírõ Józseftõl is elhatárolódtak.”

A kérdést, hogy ez a bizonyos „elhatárolódás”, – ha ugyan megtörtént – konkrétan mely „művésztársak” sajátja volt a következõ tények teszik fel, – amelyekrõl természetesen „elfelejtett írni” az elhatárolódások történetének „nagy ismerõje”:

· 1935-tõl Wass Albertet az Erdélyi Helikon tagjává választják.

· Éppen 1937 tavaszán, a fiatalok elsõ önálló fellépésén: a Független újság írói ankétján együtt mutatkozik be Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Máriusz József, Nagy István, Szemlér Ferenc, Szabédi László., Szenczei L., Varró D., Vásárhelyi Z. E. és Wass Albert

· 1937 nyarán pedig Wass Albert 15 erdélyi magyar írót hív meg Wasasszentgotthárdra. Bözödi György, Kiss Jenõ, Szabédi László, Asztalos István, Szenczei, Jékely Zoltán, Flórián Tibor, Jordáky Lajos, Nagy István közül néhányan kifejezetten baloldali érzelműek voltak. A baráti eszmecsere egyik témája, hogy miképpen lehetne felújítani a fiatalok falusi irodalmi elõadásait. A találkozó után a házigazdát a csendõrség letartóztatta s a Wass-családnál házkutatást végzett. (No comment.)

· 1939-ben az Erdélyi Irodalmi Társaság fogadja tagjává.

· 1940-ben Baumgarten-díjban részesül a Farkasverem című regényéért.

· 1940 tavaszától 1943 júniusáig, Tamási Áront felváltva, a kor legszínvonalasabb irodalmi anyagát szerkeszti az Ellenzék című napilapban (Kodály Zoltán, lllyés Gyula, Németh László, Szenteleky Kornél, Márai Sándor írói jelenlétével)

· 1941-ben Klebelsberg-díjat kap.

· 1942-tõl a Kisfaludy Társaság tagja.

· 1944-ben az Magyar Tudományos Akadémia tagsága fogadja körébe.

Megállapíthatjuk, hogy legfeljebb a Komminternnel kapcsolatot tartó baloldali írók határolódtak el késõbb az írótól, de azok is csak 1945 után, egyéni karrierjük építése miatt.

De a cikk írója nem áll meg efféle apróságoknál. Módszeresen tesz kétértelmű mondatokat egymás után, hogy aztán az olvasó fogalmazza meg az ítéletet: Wass Albert, egy köztörvényes bűnözõ! „Azt mondták az emberek, hogy a meggyilkolt pap, a föld miatt veszett össze a gróffal – mondta Páll Anna, aki annak idején cselédeskedett a Wass famíliánál. A Ziarul de Cluj kolozsvári lap riporterének az idõs asszony elmondta, hogy a földreform idején az állam a magyar arisztokrata földjébõl juttatott az ortodox egyházi személynek, akitõl a gróf ezt visszakövetelte. „Nem tudom, hogy Albi ölte-e meg õket, de azt tudom, hogy azon az éjszakán õ is elment. Megölték a cselédet, aki magyar volt, megölték a pap asszonyát is, pedig abban benne volt a gyermek.”– emlékszik vissza a szörnyű éjszakára Páll Anna.”

A sajtótájékoztató alatt a mezõségi helyszínen interjús kutatást végzõ Turcsány Péter bizonyos Páll Anna családjától tudta meg, hogy az asszony 15 éve halott és soha említést sem tett senkinek a tõlük 20 km-re lezajlott eseményekrõl, sõt a kolozsvári hetilapban a 2003. február 26-án mellékelt fénykép sem õt ábrázolja.

A cikk szerzõje azt is állítja, hogy Wass Albertnek csak 1957-ben kellett, hogy tisztázza magát az amerikai kormány elõtt háborús bűnösségével kapcsolatos perében.

Ezzel szemben már a Román Népbírósági ítélet megszületését követõen kérte, hogy egy független bíróság vizsgálja fölül ügyét, mert nem engedhetõ meg, hogy valaki “koholt vádakkal halálra ítélhetõ legyen” (Idézet Wass Albert tanúvallomása, Plarnhof, 1946. szeptember 17.). Érdemes további részleteket idézni az írótól: „Tiltakozom az ítélet ellen és tiltakozom az ellen, hogy Romániának kiszolgáltassanak. De bármikor kész vagyok számot adni múltamról és álláspontomról bármilyen független bíróságnak, amelyik nem a gyűlölet és nem a nacionalizmus jegyében ül össze fölöttem. … És végül hiszem, hogy nem lehet ma már az egész világnak szeme láttára bármilyen mesterségesen gyártott vádak alapján, csupán azért megölni valakit, mert jogot mert követelni az élethez, még a háború elõtt, elnyomott népe számára! Hiszek, mert ha nem hinnék, nem érdemelné meg ez a világ, hogy éljek benne, mint ember. Akkor csak vadállatoknak van helyük a földön.”

Ezt követõen Németországból azért kapott bevándorlási engedélyt Amerikába, mert az õt kivizsgáló Egyesült Államok Hontalan Személyek Bizottsága õt nem találta bűnösnek. Mr. Ross, a Hamburgi Amerikai Bevándorlási és Letelepedési Osztályon párhuzamosan James C. Mansberger Jr.-al szintén kivizsgálta Wass Albert ügyét, mint az Egyesült Államot Hontalan Személyek Bizottságának tagja és ugyanarra az eredményre jutott: Wass Albert NEM HÁBORÚS BűNÖS. Ezt a nyilatkozatot Mansberger Jr. megerõsítette 1979-ben (ld. Wass Albert élete 104. old. Kráter, 2004.)

A cikk szerzõje hamisan állítja „... az astori házban, amelynek falán élete végéig látható volt Wass Albert Adolf Hitlerrel történt 1936-os találkozójának emléklapja. Kunstár, úgy tűnteti fel, mintha Wass Albert és Hitler között valamiféle titkos találkozó zajlott volna le, holott ilyenre SOHA nem került sor. Ezzel szemben egyedül ifj.Szalai Róbert nyilatkozta több emigráns és magyar lapban, hogy: „1936-ban a berlini olimpián Wass a céllövészetben elsõ lett, de mivel magyar színekben indult, Románia óvást nyújtott be. Így a megérdemelt, megszerzett aranyérmet nem vehette át. Adolf Hitler nem akart diplomáciai konfliktust az ügybõl, ezért elnézést kért a gróf úrtól és egy díszes oklevéllel igazolta Wass Albert kiváló teljesítményét.” Ez az oklevél volt látható az astori házban. Turcsány Péter kutatásai még ezt az állítást sem erõsítik meg, mert erre vonatkozó adat nem került a Kráter birtokába.

Wass Albert bár 1951-tõl 1998-ig a Hungarista mozgalom Hírszolgálatának (HMH) aktivistája volt, nem is annyira hungarista, mint inkább a német – fajelméletre épülõ – nemzetszocializmus követõjeként jellemezhetõ – állítja Szemenyei-Kiss Tamás, a hírszolgálat „emigrációba ejtõernyõzött” egykori vezetõje.

Sz. K. T. vádaskodása oly súlyos, hogy feltehetõen Wass Albert fiai fognak magánjogi pert indítani édesapjuk becsületének megvédéséért. Addig is a tények ismeretében kijelenthetjük, hogy Wass Albert sem a Nyilas Pártnak, sem a Hungarista Mozgalomnak tagja nem volt, nem beszélve az SS-rõl, sõt 1943 júniusában éppen a Gestapo megbízottai elõl kellett bevonulnia a magyar honvédség kötelékébe, s 1944. szeptember közepén Dálnoki Veress Lajos hadtestparancsnokkal együtt rövid idõre õt magát is letartóztatták. Hogy valaki hungarista múltú fõszerkesztõ lapjába publikál, ez nem jelenti, hogy magának is hungarista múltja volna, s ezt maga Sz. K. T. is elismerte a Kráter Műhely Egyesület PoLíSz című irodalmi lapja 76. számában a „Wass Albert író NEM volt tagja a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalmának” címen közzétett nyilatkozatában.

Gondoljuk csak el, az ávós tiszti múlttal bíró Kardos György miatt, aki éveken át a Magvetõ kiadó igazgatója volt, mindazon szerzõket ávós-érzelműnek tekintenénk, akik a Magvetõnél kiadóban megjelentek? No, ezt azért nem állíthatjuk.

A jogban igen jártas Téglás Gyula, Turcsány Péterrel, a Kráter Műhely Egyesület elnökével járta be a gyilkosságok helyszíneit, még élõ tanúkat keresve. A 24. órában megtett útjukat abból a szempontból koronázta siker, hogy számos olyan idõs emberrel beszéltek, akik még koruknál fogva hitelesen számoltak be a történtekrõl. Meglepve tapasztalták, hogy a román ajkú idõs helyiek mekkora tisztelettel, és meleg szívvel beszéltek a „gyilkosságokra felbujtó” Albi grófról, akinek – mint a Kunstár cikkbõl megtudhatjuk – „a sátán ellopta a lelkét”. Ha jogilag mindez csak adalék is, – fogalmazott Téglás –, erkölcsileg mindenképpen megnyugvást jelenthetnek ezek a beszélgetések.

Benkey Ildikó a Magyar Rádió munkatársa szerint nem kellett volna foglalkozni az újságíró kolléga cikkével, mert az úgy tesz, mintha a holdról csöppent volna közénk, hiszen Benkey Ildikó 2003-ban járt a Mezõségben, és találkozott azokkal a ma is élõ tanúkkal, akikre Téglás úr is hivatkozott. Az ekkor készült riportokból műsor készült, melyet a Vasárnapi Újság közölt, a Magyar Rádió archívumában pedig máig õrzik, írásban a Kráter Műhely Egyesület által 2004 novemberében megjelentetett Wass Albert Utóélete című könyvben jelent meg.

A másik dolog, amire felhívta a figyelmet Benkey Ildikó az az, hogy míg Camus-nek megbocsáthatók téves nézetei a cikk írója szerint, addig Wass Albertnek nem cáfolja ugyan irodalmi nagyságát, de fel se merül benne az író ártatlanságának vélelme, talán nem véletlenül…

Végezetül e szavakkal zárta mondandóját Benkey Ildikó: „Wass Albert akkora magyar író, hogy politikai hovatartozás nélkül kellene felsorakoznia mögé a mai magyar írótársadalomnak, művésztársadalomnak és a közvéleménynek.”

Ezek után Szakács István Péter székelyudvarhelyi irodalomtörténész sajtótájékoztatónkra szánt írását Baboss Botond olvasta fel, ebbõl a következõ részt emeljük ki:

„Hogy miért haragszanak Wass Albertre? A kérdésre a válasz valójában egyszerűbb, mintsem hinnénk. Mert egyszemélyes szabadcsapatként szembe mert szállni egy hamis világmegváltó eszme hirdetõivel. Mert nem úgy írt, ahogyan azt a Kelet-Európában berendezkedett kommunista hatalom elvárta a hazai, pórázon tartott írástudóktól. Mert energiáját nem kímélve, modern Don Quijote-ként vívta szellemi szélmalomharcát az emigrációban az erdélyi magyarság, általában az elnyomott közösségek jogainak visszaállításáért. S mindezt a mai napig sem tudják megbocsátani neki. Ezért húzódik évek óta koncepciós perének semmissé tétele. Szellemisége zavarja mind a román nacionalistákat, mind a magyar internacionalistákat. Pedig ideje lenne már végre hivatalosan is kanonizálni, tudós módon befejezni azt, amit olvasók tízezrei régen elkezdtek már. Hogy a fény diadalmaskodjon végre a sötétség fölött. Talán ez műveinek summája, amint utolsó regényében, a Hagyaték-ban a titoktudó öregember a beavatás elõtt álló gyereknek megfogalmazta: „– A jó, ha útjára engeded, mindég legyõzi a rosszat – mondta mély, dörmögõ hangon az öreg –, mint ahogy a fény legyõzi a sötétséget. Mint ahogy a tiszta tükör útjára engedi a napfényt, odatükrözi, ahova irányítod. A tiszta tükör. Vakult tükörben elvész a napfény, gyerek. Igyekezz hát, hogy tiszta tükör lehess, amilyennek Isten megteremtett, s akkor tied lesz az õ jóságos ereje. (…) érzem és tudom, hogy ott van tebenned is az erõ, amit Isten adott azoknak, kik ismerik a jó titkát. (…) olyanok vagyunk mi is, mint az a kicsike, törött üveg. Isten fényét kell beletükrözzük az emberi világ sötétjébe, s ha ezt megtettük, eleget tettünk a parancsnak, ami világra hozott, s a parancsadó Úristen meg védelmez minden veszedelemtõl.”

„Wass Albert nem szorul rá, hogy megvédjék” – mondta Csabai János színész-rendezõ, kinek öröme két okból fakad: Egyrészrõl üdvözli, hogy van egy olyan grémium, amely fel meri vállalni Wass Albertet ilyenkor is. Örömének másik oka, hogy vannak olyan bértollnokok, média-chipollák és sajtójanicsárok is, akik az ilyen mocskolódó, rágalmazó cikkeket megírják – mintegy a kisebbség nevében provokálva a többséget –, ám azt nem tudják, hogy ezek is mind a mi malmunkra hajtják a vizet.

Haklik Norbert a Magyar Nemzet munkatársa leginkább azt furcsállta, hogy ha valaki egy ekkora lélegzetű riport megírására adja a fejét, akkor miért nem tájékozódik elõtte több forrásból, miért csak a Ziarul de Cluj nevű román lapból, melynek objektivitása a legenyhébb kifejezés szerint is megkérdõjelezhetõ?

A következõ mondat, ami megütötte Haklik úr szemét, Fried István irodalomtörténész professzortól származik: „Mindaddig, amíg nem tárják fel Wass valóságos múltját, addig az író (a jobboldal) kultuszfigurája marad, és kívül esik az irodalmi kánonon.” Eddig a megjelent idézet, amibõl Haklik szerint egyértelműen következik, hogy: „Az irodalmi kanonizáció azonban tüstént megérkezik, ha valaki a baloldal kultuszfigurája.”

Haklik Norbert szerint a „máig nem tisztázott háborús bűntettet” pedig nem lehet háborús bűntettként deklarálni – mint ahogy azt a cikk sejteti – legfeljebb gyanúként beszélhetünk róla.

A Szimpátia a sötétséggel című cikk szerzõje azt is felrója Wass Albertnek, hogy 1942 novemberében azt nyilatkozta, hogy a Tengely gyõzni fog, és ez nem szép dolog, pedig ha minimális történelmi ismeretei volnának, tudhatná, hogy 1942 novemberéig nagyon is úgy nézett ki, hogy a tengelyhatalmak valóban gyõznek. Utána jött csak az El-alameini ütközet és a Sztálingrádi csata, amelyek megfordították a háború kimenetelét.

Végezetül Wass Albert koncepciós perével kapcsolatban Haklik, Gróf Kornis Gabriella az Elõdök és utódok című riportkötetét ajánlotta a hallgatóság figyelmébe. A könyv írója több mint száz nemesi család sarját kereste meg, és interjúkban számoltatta be õket arról, hogyan alakult családjaik élete a XX. században. Egyetlen olyan nemesi család sincs a könyvben szereplõk között, akit valamilyen koncepciós perbe ne fogtak volna, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a földjeiket szétoszthassák…