A nyelvész szerzőnek engedje meg az Olvasó, hogy - ha "nyelvészeti" fejtegetéssel kezdte jelen írását - azzal is fejezze be (az idézőjeleket az indokolja, hogy az akadémikus nyelvtudományban nincs olyan irányzat vagy iskola, mely ezt a fajta - a természetes műveltség hazai kutatásából levezetett és azzal összhangban álló - nyelvészkedést fel tudná vállalni; ezt a szerző nem is igényli).
Megjegyzem, hasonló érveléssel vagy közelítéssel vizsgálható bármely népművészeti ábra, hímzés, népdal stb. Most nem egy "tiszta homonimát" fogunk megvizsgálni, hanem két olyan szót (vagyis szópárt), melyek között pontosan egy hang(rend)nyi vagy betűnyi különbség van: Béke - Béka. Az alaki hasonlóság biztosan feltűnt másnak is, de van- e, lehet-e összefüggés tartalmi síkon a két szó között? Hogyan is lehetne? - tiltakozik bennünk a jólneveltség, értsd: a torz indogermán formállogikán és "racionalizmuson" alapuló, bunkóval belénk vert észjárás és viselkedés, meg a megfelelési kényszer Hiszen mennyire más a két fogalom szótári "definíciója": Béke: "Viszálykodás nélküli, nyugalmas együttélés, egyetértés." Béka: "Csupasz, nyirkos bőrű, dülledt szemű, négylábú kétéltű állat."
Ne csodálkozzunk azon, hogy a két - magyarul hangzó, de - bugyuta, indogermán mintára készült "definícióból" nem tudunk kiolvasni semmiféle értelmes összefüggést.
- Ezek a "definíciók" és ezek a szótárak nem azért készültek, hogy a magyar nyelv és népi műveltség területein, a világ teremtő rendjében és téridejében, a Nap útján eligazítsanak bennünket; pontosan az ellenkezőjét akarják elérni. A két szó alaki hasonlóságára pedig lehetséges "magyarázatként" megint nyakon öntenek indogermán blablával holmi véletlen egybeesésekről, kezdetleges észjárású őseinkről meg a nyelvi jel önkényességéről, a néphagyomány "irracionális" természetéről stb. De ha felébred bennünk az elhárító ösztön, ha képesek vagyunk szembeszállni Hunsdorfer papa (meg a szerencsétlen Saussure) örökségével, ha félresöpörjük indogermán kaptafára készült szótárainkat, ha engedjük magunkban megszólalni a belső hangot, akkor lassan, csöndesen valóban jelentkezik a magyar mellérendelő-hasonlító gondolkodásmód. Kell lennie összefüggésnek, hiszen akkor nem hasonlítana ennyire egymásra a két szó! Hiszen értelmes, szerves világrendben a külső hasonlóság mindig belső, lényegi rokonságnak felel meg! Csak nem azért találtuk ki nyelvi jeleinket, hogy ezzel is becsapjuk - jó indogermán módra - magunkat és egymást?! Képesnek kell lennünk arra, hogy rábízzuk magunkat anyanyelvünkre, és hinnünk kell, hogy nem csap be bennünket, nem visz tévútra! El tudjuk ezt hinni? De hát hogyan fogjuk "felismerni" az összefüggést? Lehet ezt egyáltalán tanulni, tanítani? Úgy gondoljuk, igen: lehet tanulni is, tanítani is, de csak ha már elutasítottuk az indogermán maszlagot, kiismervén igazi természetét Lugossy, Karácsony, Pap Gábor, Kocsis István és mások tanítása nyomán!
Mint fentebb a "megtermékenyítés" fogalma, mely összekapcsolta a Méh két "különbözőnek látszó" jelentését, megint egy harmadik szót kell keresnünk - és meg is fogjuk találni - amely megteremti a "felismerhető összefüggést", összeköti a két különbözőnek látszó jelentést, s ez a harmadik szó esetünkben éppen a Kötni ige. A kötni ige teremti meg a kapcsolatot, de nem akármilyen szinten és nem akármilyen módon. Esetképi szinten (tehát a hétköznapi tapasztalás szintjén) minden magyarajkú személy számára világos: a békét kötik (az angolban csinálják, oroszban lezárják - a kulcs szóból levezetve). Ezért tartoznak ide Békó (- béklyó) és Bogoz) szavaink is, amit 130 évvel ezelőtt CzF még észrevett, újabb szótáraink már nem - nyilván a tudomány "rohamos fejlődése" miatt. Azonban míg a Méh esetében elég volt az életképi szinten megtalálni az összefüggést, most ez nem elég, fel kell emelkedni - bármennyire fárasztó is - a (magyar) népmesék szintjére, ugyanis csak ezen a szinten fogjuk megérteni, hogy békának leinni lekötött (vagy megkötött) állapotot jelent, vagyis azt, hogy az emberi minőség lefokozott, az alsó világhoz kötött állapotba kerül. Ez a békává változtatott királyfi vagy királyleány, akit csak szeretettel (olykor csókkal, vagyis a szeretet tömény, pontszerű megnyilvánulásával) lehet ebből a lesüllyedt, lekötött állapotból kiszabadítani. (Szabad észre venni, hogy latinul a béke pax, pacis - egyfelől szintén hasonlít hangtanilag a magyar szóhoz, másfelől egy "köt, rögzít" jelentésű igéből szokták levezetni, lásd paktum, lepaktál.) Itt azért még legalább három mozzanatot figyelembe kell venni.
1) Béka rendkívül hasonlít Bak szavunkhoz, márpedig állatövi keretben jól tudjuk (aki nem tudja, érdemes újratanulnia), hogy a Bak (Capricornus) e rendszerben a megkötő, korlátozó erőknek a sűrített megjelenítése; gondoljunk népmeséink fán kuporgó, majd a hőssel együtt tűz mellett békát sütögető boszorkányára, aki előbb a hős kutyáit köti meg varázslatával (hajszálakkal), majd a hőst is (vagy előzőleg bátyjait) kővé változtatja; egész pontosan a Szűz jegy Bak dekanátusáról van itt szó.
2) Az Állatövben azonban sohasem szabadban kifejeződő szellemi tartalmat {a görög eiréné szónak magyarban az Irén női név felel meg, mindkét szónak pedig - más összefüggésben - alighanem az aRaNY, bár ez további kifejtést igényelne). Viszont a latin, illetve az ógörög nyelven belül nincs meg az összefüggés, csak a két nyelv között, és csak a magyar felől szemlélve (ugyanis béke latinul pax, béka pedig görögül batrakhos).
4) A másik párhuzamot a germán nyelvek szolgáltatják: német FRoSCH `béka', FRieDe `béke'. Itt csak az első két mássalhangzó egyezik, viszont a régebbi angolban megtaláljuk az "átkötő" hangokat: FrouD `béka' (mai angol FRoG), FRiTH `béke, biztonság' {a TH ejtése hasonlít a pöszén ejtett SZ hanghoz). Ekkor eszünkbe juthat magyar ' FRIGY' szavunk (szövetség, szerződés jelentésben, tehát nemcsak házasságkötés), melynek mély hangrendű párjaként bizony VaRaNGY adódik, függetlenül a nyelvtörténeti föltevésektől (a N hang elég gyakran ékelődik be D vagy GY elé). Úgy látszik, a béka-béke összefüggés olyan fontos, hogy még egyszer jelölni kell nyelvünkben, vagyis
- két párhuzamos lexikai bokor vagy szócsalád is szemlélteti-megidézi.
Hitetlenkedik az Olvasó? Tudom - kezdetben én is hitetlenkedtem, sőt meg is ijedtem. Mert több száz évnyi indogermán (görög-latin, majd Habsburg, aztán moszkovita, - legújabban brüsszeli) vezérlésű idomítás, erőszakos kábítás-butítás után nehéz elhinni, hogy (szkíta-hun-magyar) őseink észjárása egyáltalán nem volt kezdetleges, hogy - nyelv és (mesei) valóság között létező összefüggéseket láttak, és ezeknek számukra meghatározó jellegük volt, hogy számukra nyelv és valóság egymást képletezte, mintegy egymást alkották újra. Lehetséges volna, hogy ezek a párhuzamok nem véletlenek, hogy - páratlan módon, a Hunsdorfer-i és Saussure-i tanokat megcáfolva - a magyar nyelv képes a valóság képletezésére, és nemcsak a mindennapi tapasztalás, vagyis az empíria, a kézzelfoghatóság szintjén? Igen, képes - akár örülnek ennek Brüsszelben (Rómában, Sztambulban, Bécsben, Moszkvában, stb.; a városnevek sora tetszés szerint folytatható), akár nem, akár jelentéktelennek (sznob kifejezéssel: irrelevánsnak) kiáltják ki az egész kérdést, akár nem. Esetleg felajánlhatjuk nekik, hogy saját nagy nyelveikből is próbáljanak hasonló összefüggéseket kimutatni - ha tudnak, ha egyáltalán képesek felfogni, miről van szó. (Félő, hogy nem képesek, és az ő nyelveikben is nekünk kell összekeresgélni az egykori szervesség nyomait; lám most is ezt tettük).
Az utóbbi kb. ötszáz év egyik fájdalmas magyar élménye és mai meghasonlottságunk egyik forrása: nyelvünk és műveltségünk szétszakadása, melyet - talán a meghasonlás fokozása érdekében? - folyton valamiféle felzárkózásként igyekszünk megélni, illetve ekként próbálják reánk kényszeríteni, velünk elfogadtatni. Nagyjából a XVI. századig egységben van a kettő: nemcsak nyelvünk mellérendelő-rokonító jellegű (elsősorban a szókincs belső összefüggésrendjében és a mondatfűzésben), hanem egész, büszkén vállalt műveltségünk is ilyen, melyben például eredetünkről ugyanazt mondja a krónikás hagyomány, amit népmondáink és akkortájt születő tudományosságunk, s ez az egység néhány területen egészen a XIX. század közepéig fennmarad. A szakadás fokozatosan következik be. A lassan intézményesülő iskolarendszer azonnal nyugati mintákat követ tanterveiben, a tanítandó anyag tartalmát és módszertanát illetően egyaránt.
Iskolai nyelvtanainkon jól szemléltethető, hogyan telepszik rá a "fejlett indogermán szellemiség" szerzőink gondolkodására: 150 éven át a magyarul és latinul megjelenő magyar nyelvtanok a névszóragozásban ugyanúgy négy-hat esetet vesznek fel, mint a latin nyelvtanok. Verseghy Ferenc az első, aki föl mer szólalni (1805): álljunk meg, emberek, a magyarban nem hat, hanem legalább tizenhat névszói esetrag van! A tananyag többi része is ugyanilyen rosszul jár, még legtovább a történelem bírja, de Hunsdorfer tiszteletbeli bécsi ügynök hatásos módszereinek nem tud ellenállni.
Még rosszabbul jár a néprajz és népművészet, melyek be sem kerülnek az általános képzés tananyagába, mondván, hogy a fejlett német, angol, francia, holland, stb. oktatásügy sem vette-veszi bele. De hát hogyan is vehetnék bele szegények, amikor nekik nincs népművészetük, népköltészetük, illetve jószerivel csak a "lesüllyedt kultúrjavak" szintjén, mellyel még ők sem szívesett dicsekszenek. Egy lepusztult, illetve teljes egészében művivé, mesterkéltté vált (és ebben a maga módján magas szintre jutott) nyugati műveltségmodellt vettünk át, mai napig ez uralja nemcsak műveltségünket és oktatási rendszerünket, hanem egész közéletünket, idegen testként, rákos daganatként, gennyes kelésként rátelepedve nyelvünkre - s így lefedve azt - mely viszont máig megőrizte eredeti lényegét, szervességit, mellérendelő, rokonító természetét.
Ugyanezek a "minták" működnek, amikor ifjúságunkat diszkókba csábítják, ahol szellemi-erkölcsi tartásának maradékát is elveszíti, amikor áruházláncokba taszigálják, kábítószerélvezővé és istentagadóvá teszik. A fél ország nézi tehetetlenül, hogyan tapossák ki gyermekeinkből-ifjainkból az erkölcsi tartás és nemzettudat maradékait is leépült Amerika-tudatú, elmebeteg médiaguruk, megállapíthatatlan nemű, származású és erkölcsiségű "sztárok", közoktatási vezetők és egyéb divatos személyiségek, hogyan vezetnek mindnyájunkat a szakadék felé kommunista titkosügynök múltú, Werber-csinálta vezetők. Hogyan kényszeríti ránk a "fejlett Nyugatra" hivatkozva végtelenül torz, kificamodott ízlését egy fél- (vagy inkáb negyed-) művelt fővárosi beltenyészet, akikben csak az a közös, hogy hazájukból Földjükről való végletes kivetettségüket, fejletlen vagy hiányzó nemzettudatukat és hitetlenségüket akarják az egész országra kiterjeszteni, és talán még az amerikainál is nyomorultabb-gyökértelenebb EU- tudattal helyettesíteni. Mint ahogy azt is tehetetlenül nézi a félvilág, hogyan bombázza porig és szállja meg egyik szegény országot a másik után a világ leggazdagabb és ezzel párhuzamosan legsötétebb erkölcsiségű állama. Ha pedig valaki szóvá meri tenni, nevesíteni a nemcsak nemzetpusztító, hanem emberellenes erőket, azt kedves eurokrata {volt moszkovita?) honfitársaink azonnal bíróságra idézik, rásütik a kommunista rendszerből jól ismert nacionalista, újabban fajgyűlölő címkét, és bírálatát "gyűlöletbeszédnek" minősítik, hogy ezt a végtelenül ostoba "újmagyar" kifejezést használjam.
A nyugatmajmolás sok rossz példája közül csak néhányat emelnék ki: politológusaink talán jószándékú, mégis sajnálatra méltó erőfeszítéseit, amikor a hazai politikai élet eseményeit próbálják meg nyugatról átvett, lopkodott szakkifejezésekkel, besorolásokkal, valamiféle semlegesnek és magas szintűnek vélt, angolszászoktól leutánzott ál-objektivitással jellemezni, holott nyilvánvalóan erről is csak észjárásunk-jellemünk, állatövi besorolásunk (a Nyilas-Ikrek tengelyt képviseljük) műveltségünk és nyelvünk eredeti sajátosságai alapján lehet hiteles képet adni és kapni.
A másik: jogrendszerünk erőlködése, hogy szolgai módon másolja a tőlünk teljesen idegen angolszász (vagy brüsszelita) jogot, aminek legutóbbi csúcsteljesítményeként nyilván a férfitársadalom egyhangú követelésére (?) - lehetővé tették, hogy a férj is felvehesse felesége nevét, tehát ezután mi is büszkén kitölthetjük a kérdőivck "Leánykori neve" rovatát, micsoda diadal! {Vajon mi lesz a következő lépés? Szülnünk is kell majd? Vagy jogunk lesz szárnyasbetétet hordani? Nem lenne mégis jobb, ha a nők nő voltukban, a férfiak pedig férfi voltukban teljesítenék ki önmagukat? Nem kellene felmenteni a nőket az alól, hogy egyenjogúság okán nemzetbiztonsági tanácsadókká, traktorosokká, kommandósokká vagy belügyminiszterekké kelljen válniuk?) Teszik ezt jogászaink ahelyett, hogy Szent Koronán alapuló alkotmányosságunk, jogfolytonosságunk visszaállításán fáradoznának, hogy egyszer már véget vethessünk az 1944 óta fennálló felfüggesztettség, jogon kívüliség állapotának, és elvethessük jelenlegi, félig porosz, félig sztálinista "alkotmányunkat". Minden szakmában és területen óriási erőfeszítések történnek, hogy indogermánná mázoljuk magunkat - egyszerre nevetséges és sírnivaló, ugyanakkor teljesen hiábavaló erőfeszítések. "Gúzsba kötni, megnyomorítani, öldösni, kínozni lehet a magyar lelket, indogermánná tenni nem lehet" - mondja Karácsony Sándor 1940-ben, és szívleljük meg gondolatát.
Menthetetlenül magyarok vagyunk - bármennyire fáj ez egyeseknek - és mindörökre azok is maradunk. jobban tennénk, ha teljes egészében felvállalnánk saját, sem keletről, sem nyugatról le nem vezethető örökségünket, gondolkodásmódunkat, küldetésünket. Nemcsak mi, hanem a világ is jobban járna vele, sőt a világ még jobban járna, mint mi. Itt nem ábrándok kergetéséről van szó, és nem is múltba való visszavágyódásról, hanem megkerülhetetlen tényekről, amelyekkel egyszer már szembe kellene nézni. Hiába próbáljuk beleszuszakolni magunkat a szűk indogermán mundérba, nem jön ránk, reped szét, foszlik le rólunk. Vegyük szépen vissza eredeti, ránk szabott ruhánkat, jó szabó varrta azt.
De még ha eredeti műveltségünket le is ráznánk magunkról, mellérendelő-rokonító jellegű, a természet rendjével tökéletes összhangban álló nyelvünktől akkor sem szabadulhatnánk, mert azt nem lehet "átdefiniálni", mint egy számítógépes rendszert. Viszont ameddig nyelvünk és önálló gyökerű műveltségünk értékeit nem ismerjük fel, addig hiánybetegségben szenvedők vagyunk; olyasféle hiánybetegség ez, mint Isten nélkül, erkölcsi, nemzeti tudat nélkül élni. Bár e betegségek tünetei néha fájdalmasak és riasztóak, szerencsére nincsenek súlyos szövődményeik, és mint a hiánybetegségek általában, jól gyógyíthatók - ha a beteg is gyógyulni akar.
Reményeim szerint a XXI. század a gyógyulás évszázada lesz, Isten segítségével. Ha néhány ép nemzettudatú katonatisztünk képes volt eljutni odáig, hogy egészen más edzéstervet kell kidolgozni az ázsiai pusztákat végiglovagló ősöktől származó, az indogermántól eltérő alkatú, Nyilas-jellegű magyar katona számára, nem pedig szolgai módon átvenni a puszták végiglovaglására - és még sok egyébre - képtelen nyugat-európaiak, angolszászok testedzési módszereit és elveit, akkor orvosainknak is inkább a magyar faj élettani sajátosságait kellene vizsgálgatniuk, legalább idejük kisebb részében. Ugyanez a gondolatmenet kiterjeszthető mezőgazdaságunkra és így tovább - merő képtelenség és súlyos tévedés például holland mintákat követni mezőgazdaságunkban. Ennek egyetlen folytatása az lehetett, hogy hollandok vették át, valószínűleg törvénytelen módon, a magyar tejipar feletti ellenőrzést, és sorolhatnánk a példákat. Tehát nemcsak a politológiában, hanem életünk minden területén abból kellene kiindulni, hogyan érvényesül(het)nek ott a magyar sajátosságok? Egyelőre azonban ott tartunk, a magyar jellem és észjárás vonásai szóba sem kerülnek, hogy magyar szakosok nem tudják felsorolni anyanyelvük sajátosságait sem, úgy mint szabad szórend, szócsaládok, mellérendelés, hangrendi párok léte, birtokos eset illetve birtoklást kifejező ige hiánya stb., vagyis olyan sajátosságokat, melyek őt a környező indogermán nyelvektől élesen megkülönböztetik, és amelyeket értékként lehetne és kellene az egész társadalomban tudatosítani. Nemcsak orvosainkat, pszichológusainkat is fel kellene menteni az alól, hogy gyógyítás ürügyével ránk nem illő nyugati mintákat és eljárásokat próbáljanak ki rajtunk, hogy a leépülő-széteső nyugati társadalom "értékrendjét" kövessék, "asszertív kommunikációt" és egyéb kimondhatatlan nevű ostobaságokat gyakoroljanak és terjesszenek - amilyeneket a magam szakmájában egykor én is terjesztettem, Isten és az olvasó bocsásson meg érte. Helyette olvassák inkább Karácsony Sándort, dolgozzák ki és fejlesszék tovább a magyar hagyományokra épülő testi-lelki gyógyító eljárásokat.
A magyarság ötszáz éve "füvezik," szívja magába az indogermán áfiumot, mintegy 150 éve pedig súlyosabb függőséget okozó kábítószerekre tért át. 150 éve kényszeríti föld alá, "szubkulturális" létbe saját teljesen önálló, máshonnan le nem vezethető, teljességet nyújtó, ma és minden időben útmutatást adni képes, szerves és igen magas szellemi-erkölcsi szinten álló örökségét. Hagyta, hogy beléfecskendezzék, sőt ma már ő fecskendezi be saját magának a nyugati műveltségpótlékot mely tőle idegen - kezdetlegessége, művi volta, részlegessége, racionalizmusa, merev alárendelő jellege, stb. okán - s melyet kezelni nem tud. Betegségtudata azonban nem alakult ki, sőt mintha egyre megátalkodottabban hinné, hogy a nyugatról kapott "anyag" jót tesz neki, egészségére válik. Nemes hazai borunkhoz nyugati vinkót kevertünk, ezért most rosszabb az italunk, mintha kezdettől fogva vinkót ittunk volna - ez a keverék kimondottan mérgező hatású ránk nézve, testileg-lelkileg tönkre tesz bennünket. Önpusztítóként gyógyulást kívülről nem remélhetünk, nyugatról legföljebb ingyenes tűcserét ajánlanak néha, mert a külső tisztaságra nagyon tudnak ám ügyelni, tehát csak önerőből gyógyulhatunk meg.
Fel lehet és fel kell ébredni a kábulatból; és ennek a napja bizonyosan bekövetkezik, talán még én is megérem. Nem kell kitalálnunk nagy múltat, magas szellemi-erkölcsi szintű műveltséget, hiszen mindez megvan, "csupán" annyi kell, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy visszatérjünk, vagyis megtérjünk ehhez a korábban már elért szinthez, s ezzel kilépjünk a sekélyes indogermán "kultúra" tocsogó, langyos lábvizéből.
Mária segélje a magyart!
Jelen írásban két nyelvi példán mutattuk be - az "árja nyelvészet" módszerei helyett - a magyar népi műveltség eszköztárát. Észrevehettük tehát, hogy az általuk jelzett össze függések felismeréséhez nem a "modern tudomány" eljárásai révén jutottunk, sőt azt teljesen el kellett vetnünk a valódi (de nyilván nem teljes) értelmezéshez. A nyelvünkből kiolvasható bölcsesség nem mond ellent a "tudománynak", hanem a maga teljességében fölötte áll az utóbbi által képviselt részlegességeknek. Nemcsak e két példa alapján
vonjuk le a következtetést: a jelenkori fizika, földtan, orvostudomány stb., tehát a "korszerű tudomány" részleteiben és egészében is teljesen alkalmatlan a világ megismerésére, valóság és nyelv rokonságának vizsgálatára, a teremtő ige működésének felismerésére, de a Föld és az ember - jórészt az ő eddigi "áldásos" működésének eredményeképpen kialakult - betegségeinek kezelésére is. Mint ahogyan áll mindkét nyelvi példánkra az is, hogy az efféle összefüggések nem digitalizálhatók semmi módon. Egy népdal vagy népművészeti ábra jól tárolható és lehívható digitálisan, de megértése, üzenetének kifejtése már nem történhet digitális módon. Szókincsünk belső szerves rendjének összefüggésrendje tiszta minőségi, rokonító (analógiás) ügy, ezért már maguk a szóbokrok vagy szócsaládok sem szemléltethetők vagy ábrázolhatók digitálisan, mint ahogy nem ragadhatók meg az úgynevezett "racionalizmus" alapjáról. Ami semmiképpen sem azt jelenti, hogy "irracionálisak" - volnának a szó rosszabbik értelmében - egyszerűen fölötte állnak e megkülönböztetésnek, vagy kívül esnek rajta).
- Az úgynevezett "korszerű" tudomány tehát mind egészében, mind pedig részleteiben végletesen és elkeserítően korszerűtlen.
Visszahozhatatlanul kiesett a téridőből, Isten és a természet rendjéből, művi-mesterkélt hozzáállásával, boncoló-daraboló, analizáló-- megmerevítő eljárásaival olyan korlátolt, primitív és hitnélküli - azaz hiteltelen - világképet erőltetett ránk, mely mélyen alatta van néphagyományunk szintjének, melyet a magyar népmesék régóta meghaladtak, illetve meghaladottnak tételeztek. Ezt a "tudományt" nem lehet javítani, sem toldozni-foltozni, teljes egészében el kell vetni. Súlyos tévedés azt hinni, hogy össze lehet vegyíteni a mi ősi szerves műveltségünkkel, hogy ebből a keverékből valami jó sülhet ki.
Próbáljunk összevegyíteni mondjuk egy rózsatövet egy marék sóval, és nézzük meg három nap múlva mi lesz az "eredmény." Fentiekből következik, hogy nem is valamiféle újonnan kitalált ellentudományra van szükség, "csupán" arra, hogy visszaállítsuk az emberiség régi nagy műveltségeiben rejlő szerves világképet, melyet páratlan módon és teljességben őrzött meg a magyar néphagyomány és a magyar nyelv. Nem vonjuk kétségbe, hogy a természeti népek, pl. naváhók Észak- vagy a suárok Dél-Amerikában szintén máig megőrizték a szerves hagyományt (hiszen nyomokban a szervesség még az angol nyelvben is fellelhető), de a kidolgozottság (kifejtettség) és tudatosultság fokában elmaradnak a magyartól, mely elvben bármikor felválthatja a jelenlegi, teljesen elembertelenített világképet. Egész eddigi gondolatmenetünkből következik, hogy ebben külföldi segítségre nem számíthatunk. Hunsdorfer ügynök bandája és a nyomukban máig folyó pusztítás jól mutatja, mi történik, ha indogermán (vagy sémi, stb.) manccsal (és észjárással) piszkálnak-piszkolnak bele nyelvünkbe, műveltségünkbe, hagyományainkba, gazdaságunkba, és veszik át fölötte az irányítást..
Szerintük, és ebből következően mai labanc értelmiségünk szerint is: magyar sajátosságok vagy nem léteznek, vagy ha mégis, sürgősen felszámolandók. Más oldalról viszont akadhatnak majd külföldi szövetségeseink: egyfelől erőszakos módon, politikaivilágnézeti alapon és tudománytalanul indoeurópainak besorolt, vagy rokontalannak nyilvánított, de feltehetően elődeinkkel rokonságban álló népekról van szó az írektől, skótoktól kezdve a baszkokon, szicíliaiakon és bajorokon át a lengyelekig (emlékezzünk Szarmáciára), bolgárokig és indoszkítákig, másfelől pedig keleti irányban természetesen a török népekről. Kezdeni mindenképpen nekünk kell, mert több tekintetben mi állunk a legjobban, még mai kába állapotunkban is. A szellem-lélek-test hármasság meghatározó elemére összpontosítva, azaz szemünket az égre emelve és hittel eltelve, az űrből és a "korszerű tudományos világkép" rettenetéből, "virtuális valóságából" térjünk vissza a Földre mint egyetlen biztos pontra, azon belül pedig a Kárpát-hazában fennmaradt szkíta-hun műveltséghez; ez lehetne a "tudománynak" is igazi diadala, mert innen újulhat meg minden, ami elromlott - és nagyon sok minden elromlott. "Ne félj, csak higgy!" kedves Olvasó, ha még tudsz hinni és bízni. Remélem, tudsz.