7. Hosszú történelmi korszakokon át tart ez a süllyedés, a kiszakadás Isten igazságából. Már az asszíroknál, sőt suméreknél megkezdődik a látványszintre, az életképiségre való süllyedés, nemcsak a művészetben.

Az ógörög műveltség jelentős állomást képvisel ebben a süllyedésben, vele győz igazából a látványszintű ábrázolás, a jelszerűség helyett a valóság fényképszerű "hitelességgel" történő megörökítése. A XIX. századi "hozzájárulást" ehhez Marx és Darwin képviselték, amennyiben mindketten az emberben valami ténylegesen meglévő dolgot nagyítottak fel, túloztak el határtalanul: Marx gazdasági-anyagi érdekeltséget, Darwin pedig az állati oldalunkat. Ezért mondják a Hamlet malma szerzői, hogy Darwinnal a -falak világhónapjából a Vízöntő felé haladó emberiség megtalálta a neki való totem állatot: a majmot, lévén ez az állat a Vízöntő keleti megfelelője az Állatövben (a nagyévben mostanában időszerű átlépésünk a Halak világhónapból a Vízöntőbe).

A szintén Vízöntőre jellemző eltömegesedéssel együtt tűnik el az eredetiség is, olyan gyorsan, hogy már egy nemzedék életén belül is jól érzékelhető a minőségi romlás.

Szaknyelvet tanítok az egyetemen, és a tanításra kiválasztott szövegek összevetése során látom: a hatvanas-hetvenes években még merik vállalni magukat, sajátos, egyéni hangjukat a szerzők, aztán valami elromlik, a nyolcvanas évektől kezdve már alig találok tanítható (azaz nyelvi-stilisztikai szempontból mintának tekinthető) szöveget, mindent elönt a fűrészpor ízű unalom, a szürkeség, az eltömegesedés, a minőségi színvonal egyre gyorsuló zuhanása.

8. Jól ismert ellentét áll fenn a "korszerű tudomány" állítólagos racionalizmusa és a régi nagy műveltségek, néphagyomány látásmódja, világképe között. Éles szemre valló felismerést hasznosítunk, amikor e szembenállást az analóg és digitális világkép ellentéteként írjuk le. Az előbbit nevezhetjük még rokonítónak, függőlegesnek, idegen szóval pedig komplementernek, melyben a világmagyarázat hasonlatokra és párhuzamokra épül, illetve ezek felismerésében áll, az utóbbi pedig az arisztotelészi logikán, a harmadik kizárásának törvényén alapul. Az előbbit - csillagos eget szinte már sohasem látó "tudósaink" - előszeretettel minősítik prelogikusnak, gyermetegnek, konkrétnak, és egyéb számukra kedves jelzőkkel illetik, holott ez a magasabb szintű, csak ez ad teljességet, s mintegy részhalmazként tartalmazza (jó esetben) az utóbbit, amelyből szemlélve az utóbbi értelmezhető - de fordítva nem. Természetesen a racionalizmus elutasítása részünkről nem a józan ész vagy az értelem elutasítását jelenti; viszont valóban elutasítjuk azt a tételt, hogy a világ pusztán értelem által megismerhető (vagy akár élhető) lenne, azt pedig különösen, hogy az értelmi megismerés azonos lenne az ógörög bölcselőktől kitalált formállogika, mint kizárólagos alap vagy keret működtetésével. Nyelvészként pedig a XX. századi nyelvtudomány legnagyobb kudarcának, és végzetes félresiklásnak tartjuk a Iogikaimatematikus-számítógépes modellek (elsősorban a Chomsky-féle igen erőszakosan terjesztett, velejéig torz generatív-transzformációs nyelvtan) feltalálását és emberi nyelvekre való alkalmazását. Különösen alkalmazhatatlannak tartjuk olyan nyelvre, mint a magyar, mely szabad szórendű, alaktanában ragozó, mondatfűzésében alapvetően mellérendelő, szókincsében pedig a (mitikus) valóságot a szavak hasonló mássalhangzó vázával, szócsaládok és hangrendi párok alkotásával képletezni tudó, rokonító szerves jelrendszer. Tehát egyáltalán nem a valóság működik "racionaIisztikus" alapokon, hanem az indogermán elme, márpedig ilyen alapon a valóságról csak felszínes (általában "gyakorlatinak" nevezett) ismereteket lehet szerezni. Természetesen ilyen alapokról gyógyítani sem lehet, ezért siklanak ki rendre a környezetvédő mozgalmak, melyek ugyanolyan digitális módon működnek, ugyanazokat a formállogikai, racionalisztikus elveket alkalmazzák, melyekkel sikerült szétrombolni természetes életrendünket és világképünket (Itt nem működik a "kutyaharapást szűrével" elv, ez ugyanis rokonító [analóg] elv a rombolás pedig "digitális" módon történt s a digitális módon végzett gyógyítás valószínűleg tovább rontja a helyzetet). Nem csoda, hogy itt is átvette már az uralmat piac, megjelentek a "környezetvédő iparágak" (alighanem a nagy környezetszennyezők uralta piacról kiszorult cégek), melyek - a divatot kihasználva és tovább gerjesztve - igen ügyesen rejtik hangzatos jelszavak mögé nyereségérdekeltségüket; nagyon hasonló a helyzet olyan, szintén gyanúsan hamar divattá vált területeken, mint az állatvédelem, kisebbségek és fogyatékosok védelme stb. (Hogy a gyermekek és nők "jogairól" ne is beszéljünk) - ahol hatalmas nyereségeket söpörnek be egyes cégek az emberekben meglévő részvétre hivatkozva, és azt kihasználva.

Ugyanez áll - a szükséges változtatásokkal - az "egészséges táplálkozás" néven, szinte már Göbbels-i vagry Zsdánov-i méretekben és erőszakossággal, de valószínűleg alantasˇ anyagi-hatalmi érdekekből máig folytatott világnézeti hadjáratra, melynek eredményeként sikerült majdnem kiirtani a mangalicát, pedig ez fogja - a szürkemarkával és sok mai Kárpát-medencei értékkel együtt - megmenteni Európát az éhhaláltól és a betegségektől (Érdemes figyelni arra, mely ételekről akarjak egyes körök folyton lebeszélni a magyarságot). Ahol a többség erkölcsi-szellemi és nemzettudata ép, megvan az önigazgató-tájékozódó képessége, ott soha nem kellett, és ma sem kellene külön feladatként "védeni" a természetet, az állatokat, a többség egészségét, bármiféle kisebbséget vagy a testi-szellemi fogyatkozással élőket.

9. Miután a természeti-környezetet, az igazi (elsőrendű) valóságot gyakorlatilag már tönkretette, megújítani nem kívánja, de nem is tudná (Azzal, hogy a Kárpát-medencéből az egész megújulhat, nem számol, de nem is ez a dolga), az indogermán "műveltség" és a "korszerű tudomány" legújabban megkínál bennünket a "virtuális (azaz másodrendű) valósággal", vagyis a számítógéppe1, mobil telefonnal, és az általuk alkotott hálózattal. Kevesen érzékelik, mennyire ingatag és sérülékeny ez az egész digitalizált, világhálós rendszer, hogy bármikor összeomolhat - az ugyancsak virtuálissá vált, mesterségesen felduzzasztott pénzvilággal együtt. Addig azonban elképzelhetetlen mértékű anyagi hasznot harácsolnak össze maguknak a Bill Gates-féle kártevők és rablóbandáik, miközben elhitetik velünk (Sajnálatos módon a politikusok nagyobb része és a hírközlő szervek közreműködésével), hogy ezáltal az "állandóan és rohamosan fejlődő tudomány és technika" áldásaiból részesítenek bennünket. Ez a XX. század igazi nagy hazugsága, nem a Rákosi- meg Sztálin féle ötéves tervek. Ezzel nem állítom a Világháló vagy a számítógép teljes haszontalanságát, hiszen valamiféle haszna természetesen van az efféle műszaki találmányoknak, tehát a távbeszélőnek, képfelvevőnek vagy gépkocsinak is. Azt viszont velem együtt igen kevesen hiszik, hogy ezektől lesz az ember boldog, egészséges, vagy ezek révén állítható vissza ember és természet összhangja, aminél fontosabb dolog viszont aligha van ma földünkön, akár belátja ezt George Bush, akár nem.

10. Hol is tartunk az indogermán nyelve és műveltségek részben hozzánk is begyűrűző (hiány)betegségeinek felsorolásában. Földhöz ragadt tapasztalatiság és anyagelvűség, (Gyengébbek kedvéért, vagyis akik már nem értik, nem akarják érteni a magyar szót: empirizmus és materializmus), mely a szellem-lélek-test hármasság szétesese (illetve a szellem, mint vezérlő elv elvesztése) miatt következik be; szélsőséges, gyakran önmaga gúnyképévé fajuló történetiség (azaz historizmus), melyet a jóval összetettebb és magasabb szintű mesei (mitikus) időbőI való kiesés okoz; a kényszeresen egyenes vonalú (lineáris) gondolkodás, korlátolt időben és lehatárolt térben való tengődés, a harmadik kizárásán alapuló formállogikai (tertium non datur) megközelítés, vagyis az átfedések, átmenetek fel (és el) nem ismerése, a valóságnak csak állapotszerűséget látó, folyamatszerűségét megragadni képtelen gondolkodás, alárendelő, birtokló, elszigetelő definiáló- befagyasztó viszonyulás mindenhez, ami az én-en kívül esik, a végletessé torzult tapasztalatiság (csupán látszólagos) ellentéteként megjelenő elvont, és az általánostól az egyes felé vezető gondolkodási mód (absztrakció és dedukció), melynek vélt magasából sajnálják le a valóságot közvetlenül megidéző, szemléletes magyar észjárást. Már-már beteges lenézése mindannak, ami a néphagyományhoz tartozik, vagy közvetlenül a természethez köt, döntően városi - azaz élősdi- zsaroló- kizsákmányoló fogyasztó - életmód, a népi műveltség eredetiségének, önállóságának, értékeinek és egyetemes jellegének elutasítása, s beteges ragaszkodás minden művihez és mesterségeshez, melynek szélsőséges példája a televízió és a "virtuális valóság", melyet szintén a Göbbelsi /Zsdánov-i propagandagépezet módszereivel és hatékonyságával terjesztenek és sulykolnak. A valóság kizárólagos mennyiségi szemlélete és a minőség iránti érzéketlenség; a hír kiiktatása a megismerésből, a természet és más észjárású világnézetű népek pusztítása, maga alá gyűrése és denaturizálása, összpontosítás a haszonra, megtérülésre és teljesítményre, s ezek érdekében mások legázolására. (A jegyzék ezzel még nem zárható le.)

Mindennek eredményeképpen igen magas szintű a rokonító-mellérendelő elven működő tudásnak, világképnek a kiszorítása, folyamatos és rendszeres lejáratása, kigúnyolása. De ezzel az írással nem az a célom, hogy ezt a kiszorítást megbosszulandó, most javasoljam az indogermán műveltség kiszorítását a magyar köztudatból. Minthogy a magyar hagyomány teljességre-szervességre épül, nyilvánvalóan részként (de nem meghatározó részként!) eleve tartalmazza mindazt, amit a szervességről-teljességről lemondó, s abból végérvényesen kiesett indogermán műveltség egyáltalán fel tud kínálni; ebből a szempontból egyszerűen nevetséges arról beszélni, hogy magyar hagyományunk kiszorítja-e a másikat. Arról viszont nagyon komolyan kell beszélni: legalább 150 éve a rész mindent megtesz azért, hogy kiszorítsa az egészet (A héj azért, hogy kiszorítsa a magot - Pap Gábor); sajnos "öröklött" hajlama van rá, és ezt mi folyton elfelejtjük.

Hogyan nyilvánul meg ez a kiszorítás az oktatásban? Személyes tapasztalataim alapján fogalmazom ilyen élesre a kérdést: hogyan lehetnek valakik olyan arcátlanak, hogy tanulni vágyó emberek elől mindenféle indoklás és magyarázat nélkül, vagy nevetséges indokokkal csakúgy eldugnak magas színvonalú és minőségű, de mennyiségileg is jelentős tudásanyagot, amilyen a magyar népi műveltség? Hogyan engedhetjük ezt meg nekik? Itt nem lehet szó semmiféle feledékenységről vagy hanyagságról, csakis rosszindulatú, egész embercsoportok illetve intézményekig tudatos, hosszú időn át tervezett és gondosan végrehajtott műveletsorozatáról. Az emberi tisztesség megkövetelné, hogy a tanulóként, ifjú korunkban képet kapjunk mindkét tudásféleségről, hogy választhassunk közöttük, de ennek lehetőségét sem kapjuk meg, mert tudatunkat oly mértékig torzítják, hogy az általam rokonítónak (s Berényitől analógnak) nevezett tudásféleségről kizárólag sunyi módon leértékelő, gunyoros, nevetségességbe hajló képet kapunk - vagy semmilyet. Meglehet, attól félnek, hogy ha a két tudásféleség azonos esélyt kap a bemutatkozáshoz, nem lehet kérdéses, melyiket fogja választani a tanulóifjúság, ugyanis akkora köztük a minőségi különbség. A szó szoros értelmében minőségi, hiszen a (ma kizárólagos érvénnyel terjesztett) indogermán-szemita eredetű "digitális" tudásnem csak mennyiségileg, formálisan bővíthető, a valóság (a természet) minőségi jellemzésére alkalmatlan - lásd számítógépek, illetve a "tudástársadalomnak' elnevezett - valójában a tudást tovább digitalizáló, azaz még alacsonyabb szintre süllyesztő - sületlenség.

A valóságnak a mindennapi tapasztalatot meghaladó szintjein pedig teljességgel használhatatlan ez a tudásfajta, mivel ott már csak tiszta minőségek vannak. Ezért van hogy e szintekre még csak utalás sem történik középiskolás tankönyveinkben, pl. ; bolygóminőségek hetessége, az állatöv tizenkettese, vagy akár a szellem-létek-test és még sok egyéb ezzel párhuzamos hármasság a nappal-éjszaka, férfi-nő stb. kettőssége. Viszont tudóskáink által prelogikusnak, gyermetegnek, primitívnek minősített "rokonitzó" tudásféleség (vagyis a természetes műveltség) kimondottan a minőségre van kihegyezve, benne a ménnyiségileg elkülöníthető tudáselemek is minőségileg értékelődnek egyfajta sajátos hologram részeként, ahol is bármely kicsiny szelet vagy morzsa képes az a egészet megidézni. Erre példa lehet szinte bármely népművészeti alkotás (Pl. a híres szarvasos korondi tányér, de kazettás mennyezeteink képanyagának jó része is), népmeserészlet vagy népdal, régies népi ima, népszokás {betlehemi játék stb.), vagy akár nyelvünk valamelyik szóbokra. Aki pedig egyszer ízt kapott az egészből, azt többé már nem lehet digitalizált részlettudással (tantárgyaknak meg "információs társadalomnak" nevezett maszlaggal} kábítani. Ezért kell olyan gondosan ügyelni arra, hogy a fiatalság számára meg se jelenjen választható tudásnemként. Ha megjelenne, akkor bizony meg lennének számlálva akadémiánk napjai...

A tudástársadalom nem pusztán sületlenség, annál sokkal rosszabb. Elsősorban azért, mert az érdemi megoldások keresése helyett ez valójában menekülés előre. Minthogy a természetet elpusztítottuk, vagy legalábbis visszavonhatatlanul elpusztítottnak tételezik a "tudástársadalom" hirdetői, az embernek a természethez, a teremtő rendhez való visszaillesztésével nem is próbálkoznak (Erről a rendről kétségbeejtően keveset tudnak, és többet nem is akarnak tudni). Ehelyett nyakon öntenek egy látszatvalósággal (angolul virtual reality), azt mondván: "nem kell, nem érdemes kimenni a természetbe, az erdőbe, hiszen - ha még egyáltalán van ilyen - ott csak kullancs van, parlagfű meg szúnyog, pocsolyák meg mindenféle szagok meg bogarak, pfúj!" Inkább üljünk le a számítógép elé, és élvezzük, ahogyan árad fejünkbe a sok vizuális élmény meg a tudás - már amit ők tudásnak neveznek. Másodsorban azért, mert ők is az akadémikus eljárást követik, amikor indogermán mintákat akarnak alkalmazni magyar hagyományra és műveltségi anyagra, legyen szó akár paraszti gazdálkodásról, akár néphagyományról. Olyan kaptafákat kívánnak nálunk alkalmazni, melyeket angolszászok dolgoztak ki. Például: hindu vagy középamerikai gazdálkodás (angolul indigenous farming) fenntartására, ami teljes képtelenség. Nálunk minta csak az önellátó, mérget nem alkalmazó és szemetet nem termelő magyar paraszti (és az ártéri) gazdálkodás lehet - egyszerűen azért, mert nem lesz más minta, amihez visszatérhetünk a globalizált gazdaság szükségszerű összeomlása után (Az EU vezetői éppen ezt a gazdálkodást akarják felszámolni, ami jellegzetesen nyugat-európai öngyilkos viselkedés).

Hogy példát mondjunk a száműzött (mert teljességet nyújtó és ezzel bizonyos körök érdekeit sértő) tudásra: a környezetünkben lépten-nyomon tapasztalható "marsikus" tulajdonságoknak az "asztrofizikai" (vagyis az anyagi valóságban vett) megfelelője a Mars bolygó (népi neve Vérszeműcsillag), melyet a csillagos ég adott pontján meg is figyelhetünk.

De ha esetleg "odamegyünk" (Pontosabban: valami módon elhitetjük magunkkal, hogy "el tudunk oda menni," sőt hogy már "odamentünk", gépeink segítségével "odajutottunk", vagyis "leszálltunk ott"), ezekből a tulajdonságokból semmit vagy igen keveset fogunk "megtapasztalni", azok ugyanis csak a Földről nézve alkotnak rendszert (a hétbolygó rendszert, mely egyébként teljes értelmét csak az Állatöv tizenkettes rendszerével együtt kapja meg}, tehát "máshonnan" nem is igen érdemes megfigyelni, sőt szerintem nem is lehet.

- Természetesen (asztro)fizikailag-műszakilag megvan a lehetőségűnk arra, hogy elhitessük magunkkal: "elutaztunk" oda, vagy hogy máshonnan {a Földőre kívül eső pontból) is megfigyelhettük a bolygót. Lehetséges olyan gépeket építeni, melyek adott (valakiknek politikailag is nagyon kedvező) pillanatban visszajelzik nekünk, hogy az általunk küldött rakéta vagy űrhajó "oda megérkezett," sőt azt is, hogy mi oda "leszálltunk" és ott "helyszíni megfigyeléseket végzünk" (Nyilván a holdra szállás is így történt}. És mi úgy vagyunk idomítva, hogy az efféle visszajelzések láttán tapsviharba törjünk ki, és ódákat zengjünk a "korszerű tudomány" újabb diadaláról (Éljen Micsurin és Lepesinszkaja, meg a mai angolszász utódaik, magukat tudósoknak nevező génmanipulátorok, az ember öröklési állományába kontár módon belepiszkáló felcserek). Nyilvánvaló, hogy legjobb esetben is ilyen módszerekkel csak mennyiségi ismeretekhez lehet jutni, melyeket az indogermánok bizonyosan további földi vagy "világűrbeli" gyarmatosításra fognak felhasználni.

A fentebb vázlatosan bemutatott egésztudásban, ennek keretén belül természetes helyet kapnak a rész szerinti ismeretek is. Széles körben elterjedt (Pontosabban: rosszindulatúan és tudatosan terjesztett) vélekedés szerint például a régi ember nem tudta, hogy a Föld bolygó, hogy gömbalakú és a Nap körül kering. Népmesékből bizonyítható, hogy mindezt nagyon pontosan tudta, csak nem értékelte túl sokra az efféle tudást. Ez eléggé alacsony szintű csillagászati, asztrofizikai tudás, a világ legalsó - anyagi, testi szintjéhez tartozó ismeret, szűk szakmai kérdés, a külső megfigyelő szempontja, melyre természetesen adott esetben (nem túl gyakran) szükség lehet. Az állatövi keretből jól ismert, a Szűz jegyhez köthető tulajdonságcsoport sötét oldalát képviselő, daraboló szeletelő (analizáló és digitalizáló} ismeret (népmeséink boszorkánya), mely csak részként - és még csak nem is meghatározó részeként! - lehet csak jelen a teljességben. Az egyes tudományszakok nem a világ rendjét tárják fel, hanem jórészt értéktelen tényanyagot halmoznak fel minden határon túl, kizárólag mennyiségi ismérvek alapján, továbbá szűk szakmai szempontjaikat érvényesítik - jó indogermán - lehetőkig egymás (meg az egész emberiség) rovására. Nem az egyes fizikai, földrajzi, orvostudományi, műszaki, nyelvtörténeti stb. tényeket vonjuk kétségbe, csak azt állítjuk: ezeknek csupán szűk szakmai érvényük van, amelyre nem lehet - nem volna szabad - világképet építeni. Világképet csak a bennünk élő, magunkkal hozott ősképekre, és a világban érvényesülő teremtő rend felismerésére, vagyis hitre lehet építeni - mégpedig e kettő egységére (és nem szétválasztására), melyet igen magas szinten ötvöz, egyesít a magyar néphagyomány. Ettől ma nagyon messze vagyunk, de a helyzet nem reménytelen.

Hazánknak mélyen hívő vezetőkre, ilyen emberekből álló kormányra van szüksége, és nem istentagadókra; pályázatokat kell kiírni a hitélet jelentős növelésére. Bár az egyház is téved abban, hogy kirekeszti a csillagmesei {asztrálmitológiai) keretben nyilvánuló néphagyományt és -művészetet-költészetet - holott az nem rekeszti ki őt - mégis a keresztények nemrégiben javasolt irtása és a kereszt viselésének betiltása helyett inkább számuk nagymértékű növelésére kell törekedni, az iskolákban kötelezővé kell tenni a hittan oktatását, vagy legalábbis az alóla való fölmentést kelljen kérvényezni, nem pedig a részvételt.

Húsz évvel ezelőtt saját nyelvének értékeit nem ismerő, attól és magasrendű néphagyományától, műveltségétől elvadított - helyette digitális jellegű indogermán maszlaggal teletömött agyú - nyelvszakos tanárként, vagyis igen-igen rossz alaphelyzetből indultam el anyanyelvem, szellemi őrökségern felé, de nagy szerencsével és kiváló mesterek irányításával. Ma már csodálkozva kérdezem, többek között: miért nincs helye közgondolkodásunkban, közoktatásunkban például Karácsony Sándor lángeszű felismeréseinek a magyar és indogermán észjárás lényegbe vágó különbségeiről, mely különbségekről a mai tudomány és közélet hallani sem akar! Holott sohasem volt időszerűbb a kérdés, mínt most (lásd alább)? Vajon volt-e már előtte valaki, aki ezt felismerte? E ponton szívesen fogadom ezen írás irodalomjegyzékének kiegészítéseit, bár nem hiszem, hogy nagyon hosszú lesz a hiányjegyzék. Elfogadták-e a tudomány és oktatás felelős vezetői Karácsony tételeit vagy nem? Ha igen, miért nem tették meg oktatási-nevelési rendszerünk gerincének, ha valóban azt akarták-akarják, hogy a magyarság "fölzárkózzon" Nyugat-Európához? Hiszen ekkor nyilvánvalóan mindenki számára tudatosítani kell e különbségeket, majd átgondolt lépéseket tenni a kettő közelítésére (Illtetve megvizsgálni ennek lehetőségét és mértékét). Ha viszont elutasították, miért nem cáfolták meg részletekbe menően és nyilvánosan, beleértve természetesen annak tételes kimutatását, hogy népdalaink, népmesénk, népművészeti tárgyaink és kazettás mennyezeteink lényegileg semmiben sem különböznek mondjuk az angolok és németek néphagyományától és -művészetétől, se mennyiségükben, se minőségükben? Ha ez mégis megtörtént, csak én nem ismerem a cáfolatot, kérem jelöljék meg a forrást, hogy elolvashassam! Ha egyik sem történt meg, akkor rá kell mutatni pontosan: kiknek érdeke a jelen hamis és álságos állapotának fenntartása? (Vagyis a tanügyi stb. vezetők nem képesek szembenézni ezzel a kérdéssel a magyar és indogermán észjárás lényegi különbségével). Lehetséges talán, hogy ugyanazokról van szó, akik mindenáron meg akarják hiúsítani az alkotmányozó országgyűlés összehívását, mely véget vetne az ország jelenlegi - 1944 óta tartó - jogon kívüli helyzetének (Amit végső soron a Szent Korona hatályának felfüggesztése okoz - felfüggesztésről kell beszélnünk, hiszen hatálytalanítani azt semmi módon nem lehet)? Miért vagyunk képtelenek olyanvezetőket választani, akiknek Koronánk és nyelvünk egyaránt fontos, mégpedig azért, mert mindkettőben az Ige nyilvánul meg? (itt már nem hozhatunk angol, német stb. párhuzamokat, mert nekik, fájdalom, nincs Szent Koronájuk.) Talán ebben is a Ron Werber- félék és bandájuk akadályoz meg bennünket? Ha igen, akkor hogy-hogy nem lehet tőlük megszabadulni? Egyáltalán hogyan juthat eszébe magyar embernek, hogy ilyen bandát önként behívjon hazájába és szabad kezet adjon nekik?

Mai közgondolkodásunk meghatározó, gyakran hangoztatott és még gyakrabban kimondatlanul hagyott eleme, hogy a mai magyar műveltség, életmód, viselkedés stb. minden tekintetben valamiféle átmenetet, vegyüléket képez a keletinek vélt örökség és a honfoglalás óta folyamatosan átvett, nyugatinak vélt minták között. Valószínűleg társadalmunk nagyobb része osztja ezt a nézetet (mert zsenge gyermekkorától kezdve beleverték). Talán abban van különbség, hogy az egyik szélsőség szerint a magunkkal hozott műveltséganyag a nullával egyenlő (Ezek dolgoztak fáradhatatlanul hazánk EU- gyarmattá tételén), míg mások elismerik ennek bizonyos részarányát (de legfeljebb felét), esetleges kedvező hatását a keveréken belül.

Magyar népballadákat, régies népi imádságokat vizsgáló kiváló tudósaink óriási erőfeszítésekkel mutatják ki idevágó népi szövegeink nyugati "előképeit" {jóval ritkábban használt kifejezéssel: párhuzamait), és szinte láthatóan kétségbe esnek, amikor egy-egy esetben kudarcot vallanak. Ilyenkor éreztetik, bíznunk kell a tudomány rohamos fejlődésében, s így abban, hogy a ma még hiányzó nyugati vagy keleti előképek is előkerülnek, ugyanis eredeti magyar műveltségi anyag nem létezik szerintük.

Máshol is írtam már arról, hogy a hazai bölcsészképzés legfőbb (kimondatlan) alappillére, hogy eredeti magyar műveltséganyag nem létezik, ilyet keresni sem szabad, még kevésbé találni, ha mégis akad ilyen, gyorsan fel kell kutatni nyugati előképeit. Ez olyan mélyen beépül a bölcsész agyakba, hogy az ellentétes feltételezés azonnal heves indulatokat vagy gúnyos megjegyzéseket vált ki. Talán túlzott derűlátásra vall, de én reménykedem abban, hogy felkészült tudománytörténészek részletesen fogják egyszer taglalni, hogyan és mikor alakult ki a magyar műveltség keverék voltának eme képtelen és aljas eszméje, kik dolgoztak és dolgoznak rajta a mai napig, és miféle nemtelen módszerekkel. Némi adalékkal szeretnék ehhez hozzájárulni: a mára teljesen elfelejtett Lugossy József nyelvész, és a csak félig eh felejtett, fentebb már említett Karácsony Sándor nevelő példáján bemutatható, mi történik akkor, ha a magyar bölcsész - szinte kegyelmi ajándékként - fölfedezi, hogy van saját őseredeti műveltsége, észjárása és világképe, mely máshonnan nem vezethető le, legkevésbé pedig Nyugatról.

Az 1850-es években működő Lugossy "bűnei" az alábbiakban foglalhatók össze:

1) Felfedezi, hogy a magyar szavaknak nemcsak eredetük van (vagyis időbeli le származásuk, változási rendjük), hanem nyelvünk szókincse sajátos belső szerveződést, az idő folyásától függetlenül is vizsgálható összefüggésrendet mutat, mely jószerivel a teljes szóállományra kiterjed: "szavaink egymást magyarázzák" - mondja.

2) Ez a szerveződés szócsaládok és hangrendi párok képében jelenik meg. Például: hervad-sorvad, váz-fesz, mez-máz stb., melyek feltárása és magyarázata természetszerűleg a nyelvészet feladata lenne, hiszen nyelvünk a (mesei) valóságot éppen e szócsaládokon és hangrendi párokon át képletezi.

3) Minthogy más nyelvek nem, vagy csak részlegesen, nyomokban mutatnak hasonló szerveződést, a magyar nyelvészetnek a szócsaládosítást a szófejtéssel (mely a szavak eredetének kutatása nyelvtörténeti és összehasonlító módszerekkel; idegen szóval etimológia) egyenrangú feladatként kellene kezelnie.

4) Erre a feladatra olyanokat hív meg, illetve azokat a kutatókat tartja erre alkalmasnak, akik a magyart - szavai szerint "az anyatej tisztasága, melegsége és édessége fokáig" bírják (szófejtéshez, nyelvtörténeti kutatáshoz nem feltétlenül kell anyanyelvi tudás, de a szócsaládok felismeréséhez igen).

Elképzelhető, mekkora dühöt váltott ki ez utóbbi tétel az akadémiát ekkor már (1856-ot írunk - Bach-korszak!) uraló Paul Hunsdorferből és bandájából, hiszen - szepességi szász lévén -- Ő maga 17 éves koráig egy szót sem tudott magyarul (Később Hunfalvy Pálra magyarosított, alighanem gúnyból). Miután szakmai berkeken belül nem sikerül Lugossyt megrendszabályozni, a magyarajkú, de teljességgel kozmopolita, merev indogermán formállogikai keretben gondolkodó, a görög-római műveltséget mindenek fölé helyező, egyébként tehetséges és sokoldalú Brassai Sámuelt bízzák meg a piszkos munkával: a nyelvtudományt az "árja nyelvészet" mintái helyett hazai alapokra helyezni kívánó Lugossyt a nagyobb nyílvánosság előtt (Pesti Napló 1857) járassa le és tegye nevetségessé. E feladatot a labanc Brassai kiválóan megoldja. A módszer ismerős, az utóbbi ötven évből is sorolhatnánk hasonló példákat; egyik lényegi vonása, hogy a megtámadott személy nem kaphat lehetőséget a viszontválaszra. Lugossy nem sokkal ezután súlyos, hosszantartó betegségbe esik, s bár még jó 25 évet él, rendszerét már nem tudja kidolgozni, illetve közzétenni. A Debreceni Egyetem központi épületének díszudvarán aranybetűkbe foglalva olvasható a neve, de szellemét senki sem idézi. Műveit sem az akadémia, sem az egyetem nem adta ki, néhány éve magánkiadónál jelent meg a népi magyar csillagnevekről szóló nagyszerű tanulmánya.

A Hunsdorfert követő nyelvésznemzedékek ugyan már magyarajkúak, de továbbra is az "árja nyelvészet" bűvkörében élve és dolgozva, a szócsaládosításról azóta sem akarnak hallani... (Nagy kérdés, nem járt-e mégis jobban Lugossy az elfelejtéssel, mint nyelvtudományunk másik tündöklő alakja, Horváth István, akit rendszeresen emlegetnek kedves nyelvészeink, folyamatosan hazudozva róla úgy, hogy világosan kiderül: még csak nem is olvastak tőle semmit. Legalább a Rajzolatokat olvasnák el, hiszen azt kiadtuk a latin idézetek magyar fordításával, hogy még ők is megértsék - úgy látszik, hiába. Lugossyról legalább nem hazudoznak tisztelt nyelvészeink.) Nyolcvan ével később Karácsony kedvezőbb korban és az ő keményebb alkatával többet ér el. Felismeri, hogy a magyar és az indogermán észjárás (melyet módjában állt alaposan megismerni} lényegileg különböznek, s a különbség alapvetően nyelvi természetű, amennyiben a magyar nyelv jellemző módon mellérendelő, s ennek megfelelően eredendő észjárásunk, világképünk és viselkedésünk is, szemben a merev alárendelő, a valóságot csak állapotszerűségében, befagyott definíciókkal megragadni képes indogermánnal. Rendszerét az 1930-as években teljes egészében közzéteszí A magyar észjárásban, nem hurrogja le senki, bár vitáznak vele. A történelem azonban nem hagy időt rá, hogy meglátásait az iskolai gyakorlat megvalósíthassa: jön a világháború, utána pedig az ismert okok miatt újra nem lehet - és jó hosszú ideig nem lehet - babérokat aratni azzal, hogy valaki a magyar jellem, nyelv és észjárásnak az indogermántól eltérő sajátosságait taglalja. (Vajon ma lehet?) A hivatalos tudomány álláspontja is változik, amennyiben már nem a nyílt támadás és lejáratás a fegyvere hasonló "magyarkodókkal" szemben, hanem az agyonhallgatás. Az agyonhallgatás azóta is tart, s bár (a kommunizmus alatt) egyetlen Karácsony-műként 1985-ben megjelent A magyar észjárás, és a rendszerváltáskor Karácsony képét kitették a Debreceni Egyetem egyik előadótermének falára (a termet is róla nevezték el), meglátásai máig nem épültek be közgondolkodásunkba, munkássága nem tananyag (Legfeljebb a "futottak még" csoportban), s szakmai körökben sem cseng jól- a neve - ha egyáltalán ismerik. Talán fölösleges a kérdés: a ma Brüsszet felé képükön bamba vigyorral diadalmenetben vonuló - kormányzat fel tudná-e vállalni a Karácsony-i világképet? Nyilván nem, akármennyire is be tudnánk bizonyítani, hogy saját érdekében ezt kellene tennie...

Néha felteszik a kérdést: visszaállítható-e ez a műveltség, nem tűnt-é el a történelem süllyesztőjében? Erre legfeljebb akkor lehetne igennel válaszolni, ha történelmi kérdés lenne, de szerencsére nem az. Sokkal fontosabb kérdés annál, hogy a kizárólag egyenes vonalú időben vizsgálódni képes, de mitikus történelmünket felfogni képtelen történészek illetékességébe utaljuk. (Valójában a kérdés közelébe sem volna szabad őket engedni} - ez a tudás is a csigavonalú vagy mesei időben létezik. Nagy reménységünk, sőt szilárd meggyőződésünk, hogy - amint ez jól tudható Molnár V József és mások kutatásaiból - ez az észjárás (világkép), ennek a műveltségnek az alapjai nem pusztíthatók el, nem szüntethetők meg. Ugyanis minden gyermekkel újraszületnek (természetesen az indogermán, kínai, sémi stb. gyermekkel is), mert minden gyermekkel Jézus szülesík meg, s ezért igényt tarthat a világ teljességére, nemcsak egy lepusztult-absztrahált, definíciókba kényszerített és digitalizált világképre. E meggyőződésünk hirdetésével talán néhány kellemetlen percet szerzünk az arcukon kába vigyorral Brüsszel felé menetelők csapatának, akik tudatlanságukban és elvakultságukban szinte minden mozdulatukkal irtják világunkból - ahogyan egykor én is tettem - az általuk "idejétmúltnak" kikiáltott szerves műveltséget (s vele a rokonító-hasonlító, mellérendelő észjárást) és az ezzel szorosan egybefonódó istenhitet - nem törődve azzal, hogy gyermekeik-unokáik jövőjét pusztítják el.

A brüsszeli kirándulás már most előre látható kudarca, az EU összeomlása, a multik, világbankárok és egyéb világgyarmatosítók veresége utáni időszakban az emberiség újra felismeri majd e műveltség jelentőségét a túlélők számára, s ha más források már nem lesznek, gyermekeiktől fogják újra tanulni.

Újratanulják a tudást, amit most még egymással vetélkedve vernek ki gyermekeik fejéből, hogy helyet adjanak a bugyuta, semmire se jó indogermán definícióknak, oknyomozásnak és pozitivista tényanyagnak. Tehát igazából nem az a kérdés: visszaállítható-e a természetes műveltség és világkép, hanem ez: meg tudjuk-e, meg akarjuk-e állítani az emberi minőség fokozódó leépülését, mely jelenleg angolszász-zsidó vezetéssel a "globalizációnak" és "információs társadalomnak" nevezett mélypontjára érkezett? Mely azt hiszi, az elpusztított elsődleges valóság helyett most a látszólagossal fogja tudni végleg elhülyíteni az emberiséget? Ha meg akarjuk állítani, akkor vissza kell térnünk a Nap útjára, a Földre, mint egyetlen igazi viszonyítási pontra, azaz saját valóságos téridőnkbe...

Fentiek szerint a mai értelemben vett "tanításról" egyáltalán nem beszélhetünk, mivel az teljesen szükségtelen, sőt káros. Igazi tudás helyett semmire sem jó. A tárgyi tudást, magyarul trutymót, jórészt indogermán eredetű empirikus-elvont-deduktív maszlagot töltögetnek a fejünkbe. A "tanításnak" egyetlen célja lehet: a magunkkal hozott ősképek megerősítése és kifejtése, az őstudás alapképleteinek mozgósítása (Nyelvünkben ez a szócsaládoknak és hangrendi pároknak, illetve a mellérendelő-hasonlító mondatfűzésnek felel meg), mintha Molnár V ,József nyomán azt mondanánk a gyermeknek: "Igen, Te valóban abba a világba születtél bele, amelyet Neked még születésed előtt a Teremtő ígért. Köszöntünk, mert megérkeztél. Ismerj rá a teremtő rendre, és részesülj szellemileg a Neked ígért világból. Mi nem tanítani fogunk Téged, csak segítünk azzal, hogy mozdulatainkkal, szavainkkal, mindennapi szertartásainkkaI, szökéseinkkel (régi magyar szavunk a táncra), zenénkkel, meséinkkel és hímzéseinkkel a benned élő teremtő rend párhuzamait, rokonait mutatjuk fel".

Ezzel szemben ma az iskolák (óvodai középső csoporttól fel az egyetemig és doktori szigorlatig) minden erőfeszítése arra irányul, hogy ezt az őstudást lefojtva tartsák, lehetőleg teljesen kiirtsák. Nagy szerencsénk, hogy ez véglegesen nem sikerülhet, mint ahogy eddig az ősműveltséget különleges épségben és teljességben őrző magyarság kiirtása sem sikerült. Ebben az írásban nem célom, hogy ötleteket adjak (az érdeklődő nevelők úgyis megtalálják a "szakirodalmat" és a megfelelő képzési lehetőségeket), de van néhány iskola, melyekben párhuzamosan tanítják meséink teljességet nyújtó világképét és a szűk szaktudományos szempontokon alapuló, emberellenes "modern fizikát," az indogermán maszlaggal mérgező lineáris-pozitivista történelmet és krónikáink, mondáink által közvetített igazi, tehát mitikus történelmet. Sajnos nem írhatom le a nevüket, mert fennáll a veszély, hogy némely "fejlett EU-tudattal" rendelkező újságíró vagy egyéb kártékony elem hadjáratot indít ellenük. A szerves műveltség kutatása földalatti mozgalomként indult a kommunista uralom éveiben, és most valós annak veszélye, hogy 2004 májusától oda kell visszatérnie. Ha kell, vissza fog oda térni, és ott fog tovább dolgozni. Kénytelen így tenni, minthogy kutatóinak mély meggyőződése, hogy a jelenkori tudomány, beleértve a történelmet, nyelvészetet, orvostudományt, fizikát stb., világképe velejéig hamis (mert végletesen egyoldalú), az emberiséget Istentől és természettől eltéríteni, tévútra vezetni igyekszik, az emberi minőséget fokozatosan leépíti és elpusztítja - gyakran művelőinek szándékai ellenére is.