A méréstechnikus szakember tovább aggályoskodik, e ponton a beszélgetés érezhetően kellemetlenné válik a műsorvezető (s ezzel az egész tudomány számára}, s bár nem jelenti be, de megvonja a szót a betelefonálótól. Jól figyeljük meg, mi történt: egy éghajlati adatot -- melynek méréstechnikai szempontból kifogástalannak kellett volna lennie - méréstechnikus szakember kétségbe vont, saját szakmája ismeretében és felelőssége tudatában. A magas tudomány jelenlévő képviselője kijelenti: statisztikai szempontból viszont - azaz most már egy harmadik bevont tudományág vagy szakma szempontjából - igazolható az adat helyessége, mert statisztikailag átlagolódnak a mérések. Tehát, ha egy rossz hőmérővel mérek, lehet téves adat, de ha tíz rossz hőmérőt is megnézek, akkor a kapott adatok átlaga egészen biztosan pontos lesz. Ugyan miért lenne az? Mert a magas tudomány képviselője kinyilvánította? Vajon a gyógyszerek hatását is így mérik? Óriási szerencse, hogy nem telefonált be statisztikai szakember, hogy közölje aggályait a statisztika így beállított mindenhatóságát illetően (lehet, hogy megpróbálta? Én is folyton próbálkozom közbeszólni... } Képzeljük el, hasonló eset fordul elő egy atomreaktorban. Ott emiatt valami fel fog robbanni, mint ahogy Pakson ez be is következett nemrég. És ha kórházban fordul elő? Ahol orvosok válnak anyagilag érdekeltté bizonyos gyógyszerek felírásában... Ott emiatt valakik- nem gyógyulnak meg olyan gyorsan. És mi történik? Ugyanaz, mint most a rádióban: a soros "műsorvezető"' lezárja a vitát, és másfelé tereli a beszélgetést. - Más tudósfórumon meg azt sugallják (tehát egyenesen nem mondják ki}, hogy aki nem érti vagy nem élvezi a bennünket nyugatról folyton fertőző "klipkultúra" darabjait, az fejletlen tudatú, elmaradott ember, és ekkor természetesen jön az ostoba blabla a magyar megkésettségről, amit természetesen úgy kell érteni, hogy a begyöpösödött fejű magyar ebben is lemaradt a szárnyaló (sőt "értéksemleges" tudóskáink és médiaszakembereink szerint egyre magasabban szárnyaló) indogermán "műveltségtől".

Adalékok a szerves műveltség és a hivatalos tudomány között majdan folytatandó vitához, részben egymást is átfedő pontokban foglalva:

1. Talán semmi baj nem lett volna, ha a 70-es években kibontakozó ismerkedés a néphagyománnyal megmarad pontosan azon a szinten, vagyis a gyakorlati ismerkedés szintjén. Továbbra is megkaptuk volna az elnéző vállveregetést, időnként még egy biztató szót és némi anyagi támogatást is (Hébe-hóoba figyelmeztetést: azért ne vigyétek túlzásba a magyarkodást!) Molnár V. József és Pap Gábor aznban - folytatva Lűkő Gábor, Berze Nagy János, Kálmány Lajos és mások munkáját - mindennek a korábban nem, vagy csak részlegesen észlelt szellemi (egészen pontosan: szakrális vagyis szentségi) oldalát ragadták meg, illetve felismerték, hogy van egy szellemi oldala, ami sokkal nagyobb kihívást jelent, mint néptáncolni, korongozni vagy mángorlókat gyűjteni (természetesen ezek is nagyon fontosak). Néphagyomány máshol is van, ilyen vagy olyan szinten ápolgatják is, de másutt nem dobtak kesztyűt a hivatalos tudománynak, csak nálunk. Vajon miért? Valószínűleg azért, mert másutt hiányzik - esetleg csak részlegesen van meg - ez a komolyabb szellemi oldala, vagy pedig nem vették még észre azok, akik ápolgatják (Kellemetlen kérdés: mi lesz, ha ők is észreveszik?) A természetes műveltség e két vezető kutatója nemcsak azt ismerte fel, hogy nálunk egy teljesen eredeti, máshonnan le nem vezethető műveltséganyag található lappangó létalakban úgy, hogy ennek a közvélemény alig van tudatában, hanem azt is, hogy ez a szellemi örökség mérhetetlenül - megismétlem: összehasonlíthatatlanul - magasabbrendű bárminél, amivel a nyugat-európai, judeo-keresztény és görög-latin alapozottságú, tehát idegen eredetű, hivatalos tudomány, oktatás, tájékoztatás és politika bennünket - immár úgy 150 éve folyamatosan -- kínálgat. De nem azért magasabbrendű, mert a magyar ember önmagában ilyen volna, hanem azért, mert nem veszítette el kapcsolatát a természet mozgásaival, alapvetően a kozmoszra, az égre összpontosít, kereteit az Állatöv adja meg, a napról-napra változó fénymennyiség és az időnek emberben, természetben ezzel együtt változó minősége, tulajdonság együttese. E műveltség minden mozdulásában és megnyilvánulásában az Istent- Mária- Jézus (Nap-Hold-Csillag) hármasságra hangolódik akár népdalban, akár hímzett párnavégben, kazettás mennyezeten vagy regölésben fejeződik ki. És ez nem könyvbölcsesség (ma sem lehet könyvből megtanulni), mert ezt a műveltséget maga a nagy természet, maga a nagy Teremtő írta. Itt nem "lesüllyedt kultúrjavakról" van szó, mint a nyugat-európai nemzetek "népművészetében", már ha egyáltalán van nekik olyan... Ennek a hagyománynak a szellemi szintje két-három fokozattal magasabban van, mint mondjuk egy Schiller-darab vagy Beethoven-mű szintje hogy az erkölcsi szintjéről ne is beszéljünk.

És nemcsak magaslatai vannak, hanem egyetemes érvénye is, melyre múló divatok a legkevésbé sem hatnak. Mint ahogyan a Szent Korona érvényességén sem csorbít fikarcnyit sem az a körülmény, hogy 75 éve nincs királyunk. Ha a magyarság felébred jelenlegi kábulatából, hetek-hónapok alatt birtokba fogja venni ezt a hatalmas szellemi örökséget. De nagyot néznek majd azok, akik érdekeltek jelenlegi kába állapotunk fenntartásában, sőt annak haszonélvezői...

2. Másutt is intéznek kihívásokat a hivatalos tudomány felé, de nem kimondottan a népi műveltség és -művészet, hanem az ún. ezotéria, keleti gyógymódok és eszmerendszerek vagy a parajelenségek felől. Kétségtelen, vannak közös pontok, hiszen e mozgalmak vagy irányzatok általában nagyon ősi és értékes, mondhatni nemzetek fölötti hagyományra hivatkoznak (sajnos gyakran csak hivatkoznak). Mégis ritkán fordul elő szorosabb és tartós kapcsolat e csoportosulások és hagyományőrző egyesületek vagy a szerves műveltség kutatói kőzött. Ennek fő oka, hogy az előbbiek szinte kizárólag nyugat vagy kelet felé tájékozódnak, a magyar néphagyományt ugyanúgy nem ismerik és nem értékelik,/9/ mint a hivatalos tudomány képviselői vagy az átlagember. A reiki-mester, az asztrológus, a természetgyógyász és -védő többnyire idegenül áll szemben népművészetünkkel vagy népzenénkkel, ha olykor-olykor tábortűz mellett elénekli az "Akácos utat", ezzel - úgy véli - eleget tett a magyaros érzületnek (tisztelet a kevés kivételnek). De hát egyénileg ők ezért ugyanúgy nem hibáztathatók, mint bárki más e hazában.

Nagy általánosságban ugyanez mondható a jobboldali (politikai) csoportosulásokról; a felszínből ítélve van valami közös, hiszen ők is magyarkodnak, mi is magyarkodunk, tehát magyarkodjunk együtt, de úgy látszik, magyarkodni többféleképpen lehet. Azok, akik számára magyarságuk vállalása abban merül ki, hogy félrészeg állapotban horthysta nótákat gajdolnak és szidják a baloldalt, meg a liberálisokat, egy idő után rájönnek, itt másról van szó, és szép lassan leválnak rólunk, ezzel mintegy elismerve azt, hogy őket is sikerrel vadították el saját hagyományoktól, a visszatérést pedig túlságosan munkaigényesnek és kockázatosnak átélik valóban az. Végül harmadjára: számomra is meglepő módon, de hasonló a helyzet az egyházakkal. A nyolcvanas években a szerves műveltség fent említett vezéralakjait többször vádolták "vallásos propagandával", jómagam - akkor még hitetlen emberként a népművészeti alkotások szakrális üzenetét feltáró előadásaikból értettem meg, hogyan válik jelenvalóvá, hogyan működik világunkban a Teremtő. Újabban azonban egyházi támadások célpontjaivá váltak (elsősorban az állatövi keret, mint minden természetes műveltség alapja okán - ügy látszik ez a legfájóbb pont), és tudok vallási közösségekről, akiket emiatt eltiltottak előadásaik látogatásától és könyveik olvasásától. Ugyanúgy, ahogy korábban a KISZ-tagságot óvták tőlük, és ahogy ma óvják a néprajz meg művészet- és művelődéstörténész szakos hallgatókat - no meg az EU felé menetelőket.

Az említett irányok mindegyikével megvannak tehát a közös pontok, de úgy tűnik, ez csak arra jó, hogy a szerves műveltséget össze lehessen mosni valamelyikükkel, a pillanatnyi politikai érdekeknek és céloknak megfelelően. A vallásos emberekkel elhitethető, hogy az említett személyek és a körükbe tartozók mind pogányok, eretnekek és egyházellenesek, az úgynevezett "korszerű tudomány" mindenhatóságában hívőkkel azt, hogy szélhámosok vagy őrültek, és így tovább. Így lehet elodázni az érdemi párbeszédet - vajon meddig?t° Minthogy tudomány és egyház egyaránt egyetemesnek hirdeti magát, mindkettőnek egyformán kellemetlen lehet észrevenni, hogy a magyar (nép)hagyomány és nyelv egyedülálló módon őrzött meg egy nagyon magasszintű ősműveltséget, s általa a Teremtővel, világmindenséggel való közvetlen kapcsolatot. Végül mindezt nagyon jól kiegészíti a "Tanuljunk meg kicsik lenni!" végtelenül hamis, hazug és gyáva jelszava, a fennálló hatalom részéről meghirdetve.

3. Kikkel nincs közös pont? Elsősorban a hivatalos tudománnyal {meg az általa csaknem kizárólagos érvénnyel meghatározott oktatással), és a továbbiakban csak erről lesz szó. (Nagyon kevés a közős pont a politikai irányítással és a tömegtájékoztatással is, de ezzel külön dolgozatban kellene - valaki másnak - foglalkozni.) Megkísérlem rangsorolni az ide vezető okokat, bár ez elég nehéz. Kezdjük azzal, amit nyugati tudománytörténészek is észrevettek: a tér és idő , kérdését, annak idején számomra is ez okozta a legnagyobb megrázkódtatást. Szerintük a nagy torzítás a reneszánsz idején történik, amikor "felfedezik" a látszólagos rövidülést, és elkezdik alkalmazni a festészetben. Ezzel az ábrázolás látványszerűvé válik, vagy inkább látványszerűvé süllyed, a korábbi magasabb szintű, tehát jelszerű ábrázolás helyetti ez a "jelszerűség" nyilvánul meg a fentebb elemzett Méh szó egyalakúságában is, ezért nem képes kezelni azt a mai nyelvtudomány. Ezt a "fölfedezést" sikerül mindjárt "fejlődésnek" beállítani. Innentől kezdik lenézni az elődöket, az ókori magas műveltségeket, és természetesen a népművészetet, amiért nem a látványt ábrázolja (nyilván nem azt, hiszen tudja: a jelszerűség megőrzése a legfontosabb), amiért "nem ismeri" a rövidülés törvényét. Ezzel a "felfedezéssel" a tér - méghozzá a földi tér - válik meghatározóvá a művészetben az idővel szemben. (Már a görög művészet is befagy és látványszerűvé válik, de a torzítást a reneszánszban teljesítik be, és itt alkotnak hozzá világnézetet.) A korábbi mitikus téridőt kiszorítja a látványszerű tér, ez szervezi a cselekményt a körkörös (még pontosabban: csigavonalú) idő helyett, ami talán legerőteljesebben, mint az Állatöv idő- és térbeli kerete jelenik meg népmeséinkben.

Természetesen ezzel együtt a világ érzékelésének és ábrázolásának korábbi igen magas szellemi szintje is lesüllyed a jelszerűség és a téridő szintjéről az életképi jelenetek szintjére, s ez a süllyedés ma sem ért véget. Idővel a helyzet tovább romlik: megjelenik a fizika, majd az asztrofizika, melyek az időt egyenes vonalúvá teszik, és még viszonylagosabbá teszik a teret azzal, hogy leváltják a napközpontú világképet (mintha csak-úgy lehetne váltani egy sokezer éves, kipróbált hagyományt). A napkelte és napnyugta fogalmak zárójelbe kerülnek, viszonylagossá válnak, mert ahogy a fejlett tudatú fizikus mondja: "Ez kérem szépen mind érzékcsalódás, mert a külső megfigyelő számára a nap nem kél és nem nyugszik, hanem a Föld forog körülötte." Tisztelettel, de nyomatékkal megkérdezem: az illető fizikus úr milyen gyakran figyeli ilyen külső pontból a Földet? Mert velem még sohasem fordult elő. Ha neki ez oly nagyon fontos, javasolnám, költözzön ki arra a neki oly kedves "külső megfigyelési pontra", és lehetőleg maradjon ott egy szál öltönyben űrhajó és védőöltözet nélkül. Minket meg hagyjon itt, majd csak elboldogulunk valahogy nélküle, a magunk elmaradott Föld-központú szemléletével. Nevetséges és ostoba dolog többszázmilliónyi embert nemzedékeken át arra idomítani: képzeljék azt, hogy a jeges világűrből szemlélik földünket. Nagyon jellemző és általános jelenség, hogy szűk szaktudományos vagy műszaki szempontot emelnek egyetemes érvényre, teljesen jogtalanul, sőt arcátlanul. Az állatövi rendszert, mely kiteljesítené a földi megfigyelés és vonatkoztatás lehetőségeit, viszont kidobták a tantervből (illetve már be sem vették), amivel az embert gyakorlatilag kihajították a világűrbe, saját bolygóján gyökértelenné, ugyanakkor a végtelenségig irányíthatóvá és befolyásolhatóvá tették. Csak nem ez volt tán a cél? Elismerem, bizonyos szűkebb érvényességű műszaki vagy kereskedelmi szempontokból célszerű lehet adott esetben egy ilyen külső pontot fölvenni; itt szokás az űrkutatást meg a távközlési műholdakat emlegetni. Csakhogy az előbbi haszontalansága már bebizonyosodott; az utóbbi esetében pedig alighanem az a cél; hogy a szellemileg és erkölcsileg rohamos mértékben leépülő amerikai társadalom szétesett "értékrendje" legyen óriási méretekben közpénzen hirdethető és sulykolható, meg esetleg hogy a Soros György és Bill Gates-féle kártevők mérhetetlen vagyona tovább növekedjen (A mobiltelefon és a világháló közösség- és erkölcsromboló hatásáról ne is szóljunk). De még ha értelmes és hasznos műszaki-tudományos szempontokról van is szó, azok semmiképpen, semmilyen körülmények között sem lehetnek magasabbrendűek, mint a földi megfigyelő szempontjai és érdekei.

Hagyományos műveltségünk, a nagy ókori műveltségek, a világirodalom nagy elbeszélő költeményei, a szinte beláthatatlanul gazdag magyar népmesekincs mind erre épülnek, ebben a magasszíntű téridő-keretben fogalmazódnak; hogy képzeli egy szűkebb szaktudomány, hogy ezt mind joga van kigúnyolni, lesajnálni, kiiktatni vagy akár érvényességét korlátozni? Az embernek elemi joga saját téridejében, saját bolygóján, saját országában megtanulni tájékozódni, otthon lenni, úrrá lenni, mégis megtagadják ezt tőle holmi nehezen bizonyítható, a gyakorlatban alig érvényesülő "tudományos" szempontokra hivatkozva (melyek mögött mindig álcázott anyagi és hatalmi érdekek húzódnak meg). Ha a homoszexuálisok-, az állatok jogai törvénybe iktathatók, akkor ez a jog miért nem? Alig akad egyetemista, aki tudná, hogy Karácsonykor mit ünneplünk Jézus születése kapcsán, pedig a Fény és Fenyő szavak összefüggése még az angolban is megvan: Fir és Fire (mellesleg az oroszban és kínaiban is).

Valójában ugyanaz a helyzet, mint föntebb a méh szavunk kapcsán kimutattuk; ha a szellemi vezérlés leépül, a testi (fizikai) valóság szintje is előbb-utóbb súlyosan sérűl: hallgatóim a téli napforduló szűkebb értelemben vett asztrofizikai, csillagászati magyarázatát sem ismerik, vagy képtelenek értelmezni, még a csillagászatból vizsgára kötelezett földrajz szakosok sem! Hogyan fogja akkor a megtestesülés, megváltás vagy az ingyen kegyelem jóval magasabbszintű kérdésköreit, ezek szöveges vagy képi ábrázolását népművészetünkben megérteni? Különösen a városi ember vesztette el támpontjait, leszámítva azt a töredéket, akik hagyományőrző egyesületek tagjaiként vagy szentmisék látogatása révén nagyjából el tudják helyezni magukat az időben, akik reggel át tudják gondolni, aznap a téridő melyik minősége nyilvánul meg a természetben és az emberekben, az állatövi jegytulajdonságok melyik együttesével kell az adott hónapban vagy héten számolni. Vendégek, idegenek lettünk saját téridőnkben, genetikai véletlenektől függő, hányódó jelenségek tulajdon bolygónkon, saját hazánkban, ezért súlyos felelősség terheli a természettudományokat, de a mindenkori politikai vezetést is. Hiszen gondoljuk meg, micsoda hatalmas erkölcsi, szellemi erőket lehetne mozgósítani egyénekben és közösségekben, ha visszakapnák önbizalmukat, tájékozódó képességüket, s ezzel erkölcsi tartásukat! Ha ez bekövetkezne, vajon hány napig maradhatnának meg itt a vérünket szívó multik, áruházláncok, bankok és egyéb gyanús szervezetek? Az eredetükben, módszereikben és céljaikban ma is nemzetidegen tudomány- és oktatásirányító intézmények és csoportok?

4. Természetesen nemcsak őket terheli felelősség. A saját otthonos téridőnkből tehát először nem a fizikusok vetettek ki bennünket, hanem a művészek, vagy inkább - és ezzel picit továbblépünk - bizonyos művészetpártolók a reneszánsz idején. Pap Gábor művészettörténésszel. Ami élni segít címen közölt beszélgetésből, a már említett Hamlet malmából elég pontosan megtudható ennek története. Tehát még egyszer rövidre fogva: a látszólagos térbeli rövidülés (aki csak idegen szóval ismeri: perspektíva) "felfedezésével" váltás megy végbe, ettől fogva már nem a (mitikus) idő, hanem a (földi) tér szervezi a cselekményt, legyen szó akár festményről, akár szöveges műről. Olyan "művészetpártolókról" van szó, akik a mű üzeneteit csak látványszinten, életképi képesek felfogni (Ezenkívül és e fölött még két szint van: a téridő és a képírási (lásd Pap 1993). Azóta, ma is ezek a "művészetpártolók" irányítják a közművelődést, de a tudományt, oktatást és hírközlést is, ráerőltetve tömegekre a maguk látványszintre lesüllyedt világképét, holott az emberek többsége elvben ma is képes volna a két magasabb szinten történő értelmezésre - ha van mit értelmezni e szinteken, márpedig saját hagyományunkban bőven van.

Mai utódaik egy része legalábbis a tömegtájékoztatásban, a hírközlő szerveknél található meg; ilyen "műpártolónak" tekintem azt a műsorvezetőt vagy szerkesztőt, akinek a magyar közélet kérdéseivel foglalkozó többórás mindennapi műsorában még véletlenül sem hallunk magyar népdalt, de ha hébe-hóba előkerül mondjuk spanyol vagy cigány vonatkozású riport, akkor "természetesen" spanyol vagy cigány népzene következik. De idetartozik az az énektanár is, aki óráján tanítványaival a Hupikék törpikék című rajzfilm dalait énekeltette, Kodály és Bartók országában, a két zenei lángelme nagyobb dicsőségére.

A szerencsétlen akadémikusra gondolok, aki magyar népzenét hallva, hangot adott azon félelmének, hogy most menni kell ganét hányni a disznóólból. A magyar népzene és általában a néphagyomány nyílt gúnyolásának nap, mint nap ismétlődő eseteivel nem is foglalkozunk; elkövetőik közönséges bűnözők, akik ideiglenesen, megfelelő törvények hiányában megúszhatják a dolgot. Mikor ismerjük fel, hogy a magyar népzene nem egy a műfajok közül, hanem a zenei műfajok teljessége - vagy másként a kozmikus lét megzenésítése; netán úgy véljük, Bartók és Kodály azért mentek el gyűjteni, hogy műfajt váltsanak - talán mert elfogyott a zenei ihletük? Nem; éppen azért mentek el, mert felfedezték a teljességet - a világegyetem, a Teremtő rendjét egészében képletezni képes teljességet - a magyar zenei hagyományban. És ettől kezdve ez a hagyomány vált meghatározóvá életművükben. Mozart, Beethoven, Verdi stb. ehhez a teljességhez semmit nem tud hozzátenni (Ugyan mit lehetne hozzátenni a teljességhez?), legföljebb annak egy-egy részletét másként fejti ki, többnyire túlrészletezve-egyénítve (vagy az ellenkező végletbe esvén: túlabsztrahálva), eredendő jelszerűségét gyakran látványszintre süllyesztve. A részletek kifejtésében tökélyre juthat az indogermán, olyan tökélyre, melyre mi magyarok sohasem. A "részlegesség tökélyét" kérik rajtunk számon állandóan, ültetnek minket a szamárpadba, mert nem tudjuk megtanulni, nem tudjuk teljességigényünket feladni.

4. A következő tétel röviden az esztelenül eltúlzott tapasztalatiságban foglalható össze. Az Újszövetségben erre Tamás apostol alakja figyelmeztet. jellemzi az igazság semmibe vétele, viszonylagossá tétele sőt kigúnyolása, ezzel szemben a bizonyíthatóság olyan mérvű eltúlzása, mely már önmaga gúnyképévé fajul (Ennek szomorú eseteit láthatjuk nap mint nap pl. bírósági tárgyalásokon is). Az itt felsorolt tételek természetesen szorosan összefüggenek, hiszen a téridejéből (s ezzel Isten igazságából) erőszakosan kitaszított ember - érvényes szellemi fogódzók híján - kénytelen a kézzelfogható, testi, anyagi jellegű bizonyítékokkal beérni, ezek szintje alá süllyedni. Tehát nem önmagában a tapasztalat fogalmával van baj, hanem a tapasztalás, a kézzelfoghatósággal, mint fő ismérvvel. A fentebb említett ezoterikus, seb. tanok részben éppen a tapasztalásnak ezt az érzékfeletti szintjét igyekeznek ismertetni és fenntartani, a hivatalos tudomány azonban ellenáll, kockáztatva azt, hogy a jövő túllép rajta. Ezek létező képességek, melyek elvben minden emberben ott lappanganak, hiába akarja a kötelező iskolai oktatás és a tudomány kiirtani belőlünk, illetve nem létezőnek, bizonyíthatatlannak feltüntetni.

5. A tyúk vagy a tojás elsőbbségének kérdése merül fel a kővetkező tétel kapcsán: vajon a fentiek eredményeként fordult el az ember és a tudomány Istentől, vagy fordítva történt? Nagyot csalódtak, akik azt hitték, e tekintetben különbség van Nyugat- és Kelet-Európa között. A rendszerváltás után derült ki: míg mi kényszer hatására hanyagoltuk el a vallást és lettünk istentagadók, amott ezt önként és büszkén tették meg, és megpróbálják "felszabadulásnak" beállítani. (Kár, hogy ott nem tapasztalták meg, mit jelent, ha egy népet az Arany Horda, Savoyai Jenő vagy a Vörös Hadsereg "felszabadít".) A tudomány elvilágiasodott, ezt megint csak torz módon valamiféle emelkedésként, korszerűsödésként szeretné megélni, és ez még talán a kisebbik baj, hogy mára nézve nem ismeri el termelési mód, életvitel, művelődés stb. alapvetően szellemi meghatározottságát, hanem a múlt vizsgálatában is rögeszmésen keresi és véli megtalálni - valamiféle levitézlett marxista módjára - az anyag- vagy haszonelvűséget, és nagy diadalt érez, ha föllelni véli valamely szellemi- vallási folyamat mélyén az anyagi érdekeltséget.

A nyelvészetben különösen nagy szerencsétlenség, hogy még a (nagyon kevés) hívő nyelvész is elnézően mosolyog, ha János evangéliumának elejét hallja: "Kezdetben vala az ige..." Nem érzi, hogy ő ebben, mint szakember érintett lenne. "Kérem szépen, ezek a régies megfogalmazások képletesen értendők" - magyarázná buzgón. (Nagy meglepetés fogja érni, amikor egy szép napon még az ő számára is kiderül: nem képletesen értendők.) Tehát Istenben hisz (amennyiben még hitnek nevezhető az ilyen megszorításokkal és korlátozásokkal nyomorított, a szakma, a munka világán kívülre parancsolt "hit"), de nyelvészként nem következik számára az, hogy akkor vizsgálja is meg a teremtő ige működését; élesen elválasztja magában (elválasztják benne) a hívőt és a szakembert. Csoda-e, ha mindkettő csorbul, méghozzá egyformán súlyosan? Ez inkább szükségszerű. Az, hogy nyelv, hit és valóság eredendően egymást képletezhetik - vagyis a nyelvből visszaolvasható a valóság, méghozzá nemcsak a mindennapi tapasztalás szintjén, hanem a "transzcendens" szinteken is - a világon sehol sem "kutatási téma", és nem lehet vele pályázni mondjuk a Soros Alapítványhoz vagy bármely akadémiához. Talán csak nem azért van így, mert több nagy, vagy magát nagynak hirdető nyelv és műveltség számára siralmas eredménnyel zárulna egy efféle kutatás, összehasonlító vizsgálat? Minthogy az egyházat meg a nyelv ügyei nem érdeklik (úgy hisszük, nyomős oka van rá), a teremtő ige kérdése kiszorul a peremvidékre, pontosan oda, ahol a szerves műveltség képviselői tanyáznak (nem jószántukból, de alighanem ez - ma még -így van jól). Ezen az úton haladva, szükségszerűen jutunk el a mához, amikor a nyugat-európai nemzetek egymással versengve tagadják meg keresztény gyökereiket, amikor az egykor mélyen vallásos Franciaország odáig süllyed, hogy elhatárolja magát Jézustól betiltja a kereszt viselését. Iszlám terroristáktól retteg a nyugati "civilizáció" (mert kultúráról már rég nem beszélhetünk), holott ő az igazán veszedelmes terrorista, hiszen tudatosan aláaknázta saját múltját, hitét, hagyományait, és most gyors egymásutánban robbantja fel aknáit.

6. Fentiek következtében a mai ember (vagy inkább az, ami benne az emberből még megmaradt) éles választóvonalat húz Föld és Ég közé, a csillagos égbolt értelmetlen kriksz-kraksszá válik számára, melybe szerinte - csak nagy (általában még hozzáteszik: gyermeteg, holott épp a "korszerű" tudomány szenved igen súlyos és talán gyógyíthatatlan infantilizmusban) képzelőerővel és sok ráérő idővel rendelkező, tudatlan őseink láttak bele mindenféle alakzatot, melyek csak együgyű mesékként értelmezendők. Sajnos ezt a felfogást az egyház is átvette, hiába szól a Szentírás "jelekről az égen" úgy látszik, "haladni kell a korral", e ponton elfogadta a "tudományos" nézetet (Igaz, megkérte az árát). Miért haladás és fejlődés az, ha értelmetlennek, véletlenszerűnek, zűrzavarosnak nyilvánítunk valamit, ami korábban értelmezhető volt, és egy felsőbb szellemi erő megnyilvánulásának volt tekinthető? Aki az égen nem képes felismerni Isten kezenyomát - üres díszletnek tartva mindazt, ami ott megjelenik - az a földön sem tudja és viszont (mert működnek a párhuzamok és analógiák, lásd alább}:kitörli a Teremtő kezenyomát, belerondít a tájba (Ennek iskolapéldája az Újvilág "meghódítása", de sajnos a Tisza "szabályozása" is), gazdasági, ipari érdekekre és egyéb szamárságokra hivatkozva. Denaturalizálja, működésképtelenné teszi a tájat, s amikor ennek szükségszerű következményeként (és nem bosszúból) jönnek a természeti csapások, elkeseredetten okolja a "természet vak erőit", amelyekkel ő harcban áll, s amelyeket "természetesen" (vagy inkább természetellenesen_ móresre fog tanítani az ő "korszerű tudományos és műszaki eszközeivel", és le fog győzni, ahogyan az orvostudomány is legyőzi a betegségeket". Kár, hogy ezekbe a fényes győzelmekbe szép lassan belepusztulunk. Vagy pedig felháborodva kérdezi: hogyan engedheti meg ezt Isten? (Mármint az az Isten, akit előzőleg éppen ő kitiltott- kitörölt a földi és égi tájból; valóban az ő végtelen szeretetét mutatja, hogy még ekkora arcátlanságon sem háborodik fel - csak távol marad). Ugyanezt a kérdést teszi fel, amikor összeomlanak - fenyegető ujjakként az égre meredő - pokol tornyai, melyekből irányítani szerette volna a már amúgy is tévútra vezetett világot - vagy lehet, hogy mégsem sikerül mindenkit tévútra vezetni?