Az államitól a magánpénzig

Az állami pénztől leváló, döntő lépés 1913-ban az USA-ban a Szövetségi Tartalék Rendszer (Federal Reserve System) alapítása volt. Bár az amerikai alkotmány szerint tulajdonképpen csak arany és ezüst lehet törvényes pénznem, egy magánbankok által alapított kartell, a két nagy nagytőkés csoport, a Rotschild és a Rockefeller vezetésével magántulajdonú központi bankot hozott létre azzal a jogosítvánnyal, hogy saját pénz bocsátásson ki, amely törvényes fizetőeszközzé vált, és amelyért kezdetben az amerikai kormány garanciát vállalt. Ebben a magánbankban az első világháború után összevásárolták a világ aranytartalékait, azzal a következménnyel, hogy sok más pénznem nem tudta fenntartani aranyalapját, és a deflációban összeomlott (első gazdasági világválság).

A második világháború végén ezért Bretton Woods-ban ismét elhatározták egy új aranydollár-alap bevezetését. A világháború alatt az USA a háborúzó országoktól a fegyverkezési javak fizetéseként aranyat kért. Németország aranyát is át kellett hadizsákmányként adni. Így a világ aranyából több mint harmincezer tonna egyedül az USA-ban gyűlt fel - több, mint amennyivel mindenki más összesen rendelkezett. Ez az arany a dollár fedezetére szolgált. Minthogy azonban a dollár nagyobb részét a világ központi bankjaiban tartalékvalutaként tartották, az USA több dollárt költhetett, mint amennyi aranyalapja volt. A világ országainak ugyanis dollárra volt szükségük, hogy megvegyék érte a nyersanyagokat, amelyeket csak dolláralapon forgalmaztak. Az arany mellett ezért a dollár egyre erőteljesebben vált fő valutatartalékká a többi központi banknál. A világ feletti dolláruralom megkezdődött.

1971-ben Nixon amerikai elnök felmondta a dollár aranyra való átváltásí kötelezettségét, (az aranydolláralapot), és ugyanakkor az állam szavatolását a dollárért. Azóta a dollárt sem valóságosan az arany, sem az állami szavatolás nem fedezi, tehát mintegy a Federal Reserve Board (FED) szabad magánvalutája. A dollár és a világ összes más pénzneme azóta nem értéktartalmú, hanem csak nyomtatott, törvényesített fizetőpapír.

Jóllehet egy semmi által nem fedezett pénznemet lehet törvénnyel hivatalos fizetőeszközzé kényszeríteni, de nem értékmegőrző eszközzé. Ehhez a pénztulajdonosok bizalmára van szükség, hogy a pénzt hosszú távon értékbiztosnak tekintsék. Egy szabad mennyiségi pénznem hosszú távú árfolyamértéke - a bizalom - ugyanakkor egyedül a pénz, illetve a pénzmennyiség szűkösségétől függ. A probléma: míg az elmúlt 30 évben a világon a javak mennyisége csak négyszeresére, addig a pénzmennyiség negyvenszeresére nőtt.

A pénzmennyiség szaporodása ugyanis mindig inflációt jelent. És az infláció pénzromlást jelent. E probléma felszámolására három megoldási úton indultak el:

A német pénztudomány már a jegybank (Bundesbank) alapításakor az államtól független, semleges "negyedik hatalmi ágat? követelt a jegybank számára, hogy ez ellenállhasson a pénzmennyiséggel való visszaélés vonatkozásában a politikai nyomásnak, hogy tehát az állampolgár a pénz értéktartósságára hagyatkozhasson. A jegybankot a törvény által valóban a német márka értéktartósságára volt kötelezve, és messzemenően független volt az államtól. Ez ahhoz vezetett, hogy a márka mint a világ legstabilabb pénzneme, egyre inkább devizatartalékká és kedvelt értékbefektetéssé vált.

A legtöbb más állam az "irányított mennyiségi pénznemet? részesítette előnyben. Kötelezték jegybankjukat, hogy a pénzmennyiséget bizonyos célokra irányozzák, mint például a növekedés, a teljes foglalkoztatottság vagy más egyéb. Ez a nemzeti politika számára elegendő befolyásolási lehetőséget adott a jegybankra és a pénzre, és rendszeresen ahhoz vezetett, hogy a politikai visszaélés a pénznem arányos inflálódását idézte elő. (példa: Francia-, Olasz- és Spanyolország, és mások)

Az alulfejlett országokban a legtöbb diktatúra és a magántulajdonú FED-rendszer ellenben a "szabad mennyiségi pénznemet? részesítette előnyben, vagyis egy olyan pénznemet, amellyel való visszaélést a politika vagy a privát jegybanktulajdonosok részéről törvényesen nem korlátozták. A "szabad mennyiségi pénznem? mindig a "pénznemmel való szabad visszaélést? jelentette, és sohasem működött hosszú távon.

Mindenekelőtt az olyan pénznemek egymás mellettisége vezet jelentős árfolyami feszültségekhez, amelyeket egyfelől egy független jegybank tart értéken - mint a márka -, vagy másfelől amelyeket függőségben lévő jegybankok, sőt privátbankok mindenkori céljaik szerint szabadon manipulálnak: minthogy a márkát a Bundesbank viszonylag szilárd értéken tartotta, más fontos pénznemek ezzel szemben a pénzmennyiség szaporítása és az infláció révén egyre erősebben elértéktelenedtek (leértékelődés), a pénzérték-tulajdonosok természetszerűen azzal próbálkoznak, hogy hosszú távú diszpozícióikkal kemény pénznemekbe fektessenek, és a puhákat kerüljék.

Így lett a német márka, versenyben a dollárral, egyre erősebben a világban a gazdaság és a jegybankok valutatartaléka is. Mindenkelőtt azonban a "kemény? pénznemen az vált világossá, mennyire puhává tette a pénzmennyiség állandó szaporítása az inflálódott magán- és állami pénznemeket. A pénz értékstabilitására kötelezett Bundesbank így közös rendzavaróvá vált a világ pénzrendszere pénzmennyiség-szaporítóinak és inflácionistáinak kórusában - nem csoda, ha ezt a rendzavarót a német márka felszámolásával, és az erősebben a politika által irányított, már nem szuverén Európai Központi Bankba való befogásával ki kellett kapcsolni. Kohl gondoskodott arról, hogy ezt "szűk körben? döntsék el, hogy a német lakosság értékálló péznemének elvesztéséről ne szavazhasson ("Hová jutunk, ha a lakosság ilyen fontos dolgokról maga dönt??). A lakosság önként sohasem áldozta volna fel a szilárd márkát.

Eközben tehát a világ egyetlen pénznemének sincs semmiféle valós értékalapja, a pénz elszakadt minden azt megalapozó dologi értéktől, papírként gátlástalanul újranyomják, és állandó szaporítással állandóan elértéktelenítik. Az, hogy az emberek még mindig elhiszik, hogy a pénzpapírnak, amelyet a kezükben tartanak, szilárd értéke van, abban áll, hogy a devizaárfolyamok ügyes manipulálása révén egy látszólagos értékviszonylatot vetítenek eléjük. Ezeket a devizaárfolyamokat ugyanis pontosan ugyanazok a csoportok manipulálják, amelyek a pénzmennyiség szaporítását állíják elő.

Időközben gyakorlatilag az amerikai pénzhatalom által irányított és tulajdonában lévő FED-rendszer világpénzi jelentőséget szerzett:

A dollár, a FED-magánpénz már a világban forgó pénzmennyiség okán is meghatározó. Az összes pénzmennyiség több mint 75%-a dollár.

Az amerikai pénzhatalom az általa ellenőrzött nyersanyagpiacokat is kényszerítette, hogy csak dollárban adjanak el. Aki az olaját nem értéktelen dollár, hanem euró ellenében akarja eladni, azt terroristává nyilvánítják (Szaddám).

A többi ország jegybankjait is kényszerítik, hogy a dollárt egyre nagyobb mértékben (az Eurobank 90%-ban) fogadják el devizatartalékként. A többi pénznem, mint például az euró, értékében tehát 90%-ban az értéktelen, csak az amerikai pénzhatalom erejével és akaratával tartott dollárpapírokon nyugszik.

Időközben már a nemzeti bankokat is gyengéden vagy keményen (Svájc) megszorongatják, hogy aranykészletüket dollár ellenében átadják vagy "kikölcsönözzék?. A világ aranya viszont ezáltal, mint az első világgazdasági válság előtt, a FED-rendszer tulajdonosainál összpontosult, úgy, hogy ezáltal egy új aranyalap csak emezek akaratával és diktátumával lenne ismét bevezethető, és a FED-tulajdonosok az arany árának új rögzítésével (Greenspan: "Esetleg hatezer dollárig?) egy pénzreform esetében egyedül ezáltal az évszázad üzletét csinálnák meg.

Az amerikai pénzhatalom irányítja tehát a tulajdonában lévő FED révén végső soron a pénzt és az egész világ pénznemeit. A dollár ezen amerikai pénzhatalom magánpénze, amelyet rajta kívül senki nem garantál, amelyet azonban erejükhöz mérten kihasználnak, szaporítanak és világuralmuk eszközévé tesznek, és segédeszközként a világ minden fontos nyersanyagának és anyagi értékének elrablására használnak fel.

A dollár gátlástalan szaporítása révén a kibocsátó amerikai pénzhatalom természetesen korlátlan szabad rendelkezésű eszközzel bír, amellyel az egész világot megveheti. Azonban az amerikai állam is többet költhet a dollárszaporítás révén, mint amennyit beszed (adóssággyártás). A dollárral való visszaélés a pénzmennyiség szaporítása révén tehát mind az uralkodó amerikai pénzhatalom, mind az általa uralt amerikai kormányzat számára egyoldalú előnnyel bír. Ezért növekedett meg a dollármennyiség az elmúlt tíz évben egyre gyorsabban.

Az amerikai állam külfölddel szemben fennálló adósságai ugyancsak drasztikusan megnövekedett. Az amerikai állam tehát a világgal egyre nagyobb mértékben szállíttat magának anyagi javakat értéktelen papírfecnik ellenében - a sarc modern formája.

Az, hogy ez a gátlástalan dollárszaporítás már régen nem vezetett dollárzuhanáshoz, és a dollár elutasításához az ügyfelek részéről, az okos rendezésnek és a zsarolásnak köszönhető: az amerikai pénzhatalom, és az amerikai kormányzat évek óta arra kényszeríti gazdaságilag és politikailag a világ fontos jegybankjait (Eurobank, Japán, Kína és mások), hogy tartsák meg a náluk az exportnyereségekért vagy az anyagi javak felvásárlásáért felgyülemlő, értéktelen dollárt, és mint állítólagosan értékálló devizatartalékot őrizzék. Gyakorlatilag ez azt jelenti: Kína,. Japán és Európa jegybankjai polgáraik anyagi javakban történt szállításaiért, egyre nagyobb állományban gyűjtenek be dollárt, mint állítólagosan értékálló devizatartalékot. A csatlós államok pénznemét tehát egyre értéktelenebb dollárral dúcolják vagy már dúcolták alá - tehát gyakorlatilag ugyanolyan értéktelenné vált. Ezzel valamennyien ugyanabban a pénzrontó csónakban eveznek: a pénzmennyiség szaporításának előidézői New Yorkban és Washingtonban, csakúgy, mint a pénzmennyiség szaporításának segítői a csatlós államok jegybankjaiban.

Ezzel az USA, az adós kezében van, milyen mértékben akarja hitelezőit megrövidíteni - becsapni - a dollár hivatalos leértékelésével, és magát azok költségére ismét tehermentesíteni. A dollár minden leértékelése mindenekelőtt az összes dollár 80%-át kezében tartó külföldet rövidíti meg. Az adós szabad kezet kap, milyen mértékben akarja adósságait leértékelni és ezzel hitelezőit becsapni.

A publikumnak eközben viszont manipulált árfolyamokkal és árfolyamkozmetikázással azt sugallják, hogy a kihasznált pénznemeknek és a gátlástalanul szaporított pénznek még mindig szilárd árfolyamértéke van.

Ha a pénztulajdonosok tudnák, hogy csak a papír árát tartják kezükben, minden más az amerikai pénzhatalom manipulációitól, hatalmi visszaéléseitől és céljaitól függ, akkor
a pénzforgás sebessége a pénz elutasítása miatt gyorsabban növekedne,
megindulna a dologi értékekbe való menekülés
ezzel egy az egészen a vágtáig, drámaian emelkedő infláció kezdődne,
a polgárok pénzérték-befektetéseinek (értékpapírok, nyugdíjak, befektetési alapok és mások) már régen megtörtént elértéktelenedése egy második tőzsdekrachban szétolvadna és összeomlana,
a pézügyi ipar és pénzügyi szolgáltatások egész ágazatai omlanának össze az elértéktelenedés miatti szavatossági perek miatt,
úgy, hogy egy pénzreform elkerülhetetlenné válnék.

A törvényes fizetőeszköz kényszere által, még mesterségesen fenntartják a pénzérték illúzióját. E rendszer haszonélvezői nemcsak az amerikai pénzhatalom, amely FED-rendszere révén egyre gátlástalanabbul hajt hatalmas dollármennyiséget körbe a világon, hanem az ebbe a játékba betársult jegybankok is, mint például az Eurobank, a Bank of Japan és mások. E bankok igazgatói pontosan tudják, milyen értéktelen időközben a dollár, azonban még mindig támogatják a dollár fizetőeszköz-illúzióját, sőt, politikai okokból még hallgattak is, és a saját pénznemüket a valutatartalékukban csaknem kizárólag értéktelen dollárral dúcolták alá, tehát saját pénznemüket gyakorlatilag ugyanolyan értéktelenné tették. Ha egy pénzreform jönne, az Eurobank például értékek nélkül állna. Az arany - a német arany is - vélhetőleg már csak mint puszta adósságjogi visszaszolgáltatási igény létezik, nem mint valóságos arany. Állítólag legalábbis természetben a magántulajdonú FED részére, és emez által tovább kölcsönözték, tehát egy összeomlásban már nem megragadható. A rendszer abból él, hogy egy visszaélést nem vitatnak meg és nem hoznak nyilvánosságra.

1. tény: A világ legfontosabb pénznemeit annyira gátlástalanul szaporították,és annyira agyaglábakon állnak, hogy a pénznemek (dollár, euró, jen és mások) már nem rendelkeznek valódi értékmegőrző funkcióval a polgárok számára.

2. tény: A pénznemek cserefunkcióját is csak manipuláció és az állítólagos - de nem létező - árfolyamérték színlelése révén, mesterségesen tartják fenn, és már régen nem valódi.

3. tény: Az amerikai pénzhatalom magánpénze (dollár) már rég megszabadult az összes dologi értékhez (arany) vagy a pénzmennyiséghez fuződő kötöttségtől, tehát nemcsak értékmegőrző funkcióját veszítette el, hanem a világot is csak megtéveszti a gátlástalan szaporítás révén elértéktelenített magánpénz látszólagos csereértékéről szóló, világméretu árfolyam-manipulációval. Már csak e megtévesztés és az amerikai pénzhatalom ereje révén lehet mesterségesen a világ dollár iránti "bizalmát? sugallni. Ha ellenben a piaci szereplők tudnák, hogy a pénzjegy névértékével csak magánemberek értéktelen értékígérvényét tartják a kezükben, akikben már régen nem lehet bízni, akik állandóan visszaélnek azzal a hatalmukkal, hogy a pénz értékét manipulálhatják, akkor ebbe a dollár-magánpénznembe vetett bizalom is összeomlana.

A pénzzel úgy áll a dolog, mint a részvényekkel. A legtöbb részvény sem dologi érték, hanem csak reménybeli érték. Aki a nagy részvényszárnyalásban azt hitte, hogy sokat nyert, a részvényzuhanáskor megtanulta, hogy a részvény a papír értékén kívül, csak reményt hordoz, ez azonban könnyen megcsappanhat. A tőzsdei játékban a nyereség vagy veszteség puszta reménybeli érték, nem dologi érték. Ugyanez van a pénzzel. Az egyedüli dologi érték a papír értéke. Minden más reménybeli érték, a világ korrupt, de legerősebb pénzügyi hatalmaiba vetett bizalommal.