A valós pénztől a névértékű pénzhez

A fejedelmek azonban ismétlődően próbálkoztak azzal, hogy több pénzre tegyenek szert, mint amennyi nemesfémük volt, amennyiben csökkentették a nemesfém részarányát az érmeötvözetben. Az eredmény mindenkor az volt, hogy a kereskedők és a lakosok a rossz pénzt továbbadták, a jót viszont megtartották, amíg mindenkinek tudomására jutott, és a rossz pénzt be kellett olvasztani. Forgalmazott aranypénzek egészen az első világháborúig léteztek.

Minden forgalmazott aranypénznek megvan viszont az a hátránya, hogy az arany nem szaporítható annyira, ahogyan a gazdaság növekszik, tehát, hogy az erősebb gazdasági növekedést egy bizonyos deflációs pénzszűke gátolhatja. Ezért sok állam tért át egy közvetett aranypénzre: volt egy bizonyos aranykészletük, és ezen az alapon a központi bank állami bankjegyeket adott ki, amelyeket a napi használatban könnyebb volt szállítani, számolni, és nagyobb összegekben is őrizni. Értékük azon nyugodott, hogy a pénzjegyek a központi bankban bármikor bemutathatók és megfelelő aranyra vagy ezüstre cserélhetők voltak (aranyalapú pénz). Ilyen módon az állam még több névértékű pénzt tudott kiadni, mint amennyi nemesfémmel rendelkezett, mert szokásos esetben csak kevés pénzjegytulajdonos ragaszkodott jegyeinek aranyra váltásához. Normális esetben egy 10% alatti aranymennyiség elegendő volt egy 90%-kal magasabb pénzjegymennyiséghez.

A rendszer világszerte működött, mivel olyan országok is, amelyek maguk nem rendelkeztek aranykészlettel, nemzeti pénzjegyeik tulajdonosainak szilárd átváltási arányt garantáltak olyan valutákra, amelyek a maguk részéről aranyalapúak voltak. Amíg ez az átváltási garancia fennállt, a lakosok bízhattak abban, hogy - ha kettős átváltással is -, a pénzjegyek névértékét az érmék valós értékére válthatják át (aranydevizapénz), volt tehát legalábbis egy közvetett pénzérték-garanciájuk.