Ha hiszi, ha nem, van gondviselőnk. Ezt azért kell előrebocsátanom, mert nem tudom véletlennek tekinteni, hogy Darai Lajos, a Magyar őstörténet című rovatunk vezetője éppen minapi bösztörözésem végeztével küldte el Cser Ferenc tanulmányát a magyar lelkiséget – gondolkodást, kultúrát – jellemző mellérendelő viszonyról. Azó-ta már fel is került Szilaj Csikónk hátára, el is olvasható itt: www.szilajcsiko.hu/magyar-ostortenet#!__magyar-ostortenet. A tanulmány beszédes címe: A mellérendelő emberi viszony a magyar nemzet történetében.

Nos, legutóbbi bösztörpusztai jelenlétem – a 2012. évi Magyarok Országos Gyűlése – éppen azzal a felismeréssel és élménnyel ajándékozott meg, hogy e mellérendelő viszonyulásunk  valóban történelmi jelentőségű, s nem csupán a múltra, de a jelenre és a jövőre nézvést is. Szent meggyőződésem szerint az idei MOGY meglepő megszületésének és meglepően jó hangulatának is ebben rejlik a legfőbb titka. A legutóbbi nagy találkozó, de különösen a legutóbbi választások óta szinte alig történt bármi érdemleges is a Magyarok Szövetsége házatáján, eltekintve a nyugtalan útkereséstől s a leginkább ehhez kötődő vezető-, ill. vezetőségváltástól. Hírek jöttek-mentek, hogy mégsem lesz MOGY, hogy mégsem Bösztörpusztán lesz, hogy irányító nélkül maradt, hogy e fejetlenség miatt is háromfelé szervezik, s hogy miden bizonytalan, kilátástalan. S csakugyan, mi, szilajcsikósok sem viszonyultunk másképp e helyzethez: szó volt róla, hogy ebben az évben is külön Szilaj Csikó-számmal, méghozzá nyomtatottal jelentkezünk, ám senki nem érdeklődött, senki nem ösztökélt, senki nem noszogatott, meg is vontuk végül a vállunkat: ha nem kell, nem kell, legalább egy gonddal, egy teherrel kevesebb. Annyit vállaltunk csupán magunkra, hogy az új MOGY közeledtét mi is hirdetjük, a lassacskán csak formálódó programokat közzétesszük, népszerűsítjük. 
 
Itt érték jómagamat az első meglepetések. Tudnivaló, hogy a nyár derekán a vetélytárs Kurultáj-rendezvény százmillióban mérhető, kitüntetett figyelmet kapott a kormánytól és a tömegközlésben. De még ez sem homályosította el a meghívott előadók szemében a MOGY különleges vonzerejét: olyan „nagyágyúk” is kötélnek álltak – a régi nagyok mellett –, mint például Csaba testvér. 
 
Ám a szövetség körüli egész évi csend, visszhangtalanság mégis azt engedte sejteni, hogy szerény – szerény látogatottságú – MOGY-ra számíthatunk. Ugyanezt a megérzést erősítette az a máshonnan szerzett tapasztalat, hogy jóravaló emberek sokasága fogyott ki mára nagyon a pénzéből, s ha éppenséggel akarnának jönni, akkor sem tudják miből tiszteletüket tenni. „Lézengeni fognak Bösztörön” – még ez a nyugtalanító kép is megvillant a fejemben. 
 
A Kunszentmiklósról Bösztörpusztára vezető út sem segített enyhíteni rossz előérzetemen. Az  első években itt már kocsisorok torlódtak össze a nemzeti parkhoz közeledvén. Most simán lehetett robogni. 
 
S akkor megpillantottam távolban az első sátrakat. Kicsiket, nagyokat, egyre többeket. Az itt meg ott békésen parkoló autócsordákat. Ott volt az egész hatalmas tábor a megszokott helyén, a megszokott „történelmi” kellékekkel, a hatalmas előadósátrakkal, az egyre tekintélyesebb,  egyre lenyűgözőbb deszkavárcsodával. 
 
És ott voltak a váratlanul megkapó, magával ragadó hangulat igazi kellékei: a bösztöri emberek. Itt, ekkor ért az a feledhetetlen érzés és élmény, hogy mégsem volt hi-
ábavaló a Magyarok Szövetsége hősi küszködése; hogy semmilyen belső viszály, csendes útkeresés, érthetetlennek tűnő téblábolás nem törölte ki az emberek fejéből, emlékeiből mindazt, amit korábban a szövetség adott – a szövetség megálmodói és létrehozói adtak – a bösztörös embereknek. Nem becsapás, nem szédítés volt az az életmag, amelyet oly bőszen hintettek, hiszen a mag jó talajra hullt, megfogant, kisarjadt a lelkekben, s vezér híján is összetereli az összetartozókat. A mellérendelteket. 
 
Igen, ez volt számomra a mostani Bösztörpuszta legmeghatározóbb élménye: a sátrakban vagy a sátrak előtt ücsörgő, egymással békésen, jóízűen beszélgető, egymást első szóra, sőt szó nélkül segítő emberek – a mellérendeltek – szerves, rendezett, harmonikus gyülekezete. 
 
Hogyan is van ez? Parancsok nélkül? Vezéri hivalkodások nélkül? 
 
Persze, van vezető, több is, följebb is, lejjebb is, leginkább teendőkben, áldozathozatalban elöljárók. Vagyis szolgáló fajták, amilyen egy mellérendelő nemzethez illik, s nem uralkodó fajták, amilyen a bösztöri lelket inkább megzavarja, kivárásra, tehetetlenségre készteti. Hallom a beszélgetésekből itt is, ott is, hogy mindennapi éle-
tükben többen is megindultak az önellátó gazdálkodás, az önellátás útján: földet mívelnek, állatokat tartanak, kalákában építkeznek, sőt, közösen gazdálkodnak. A mellérendelő viszony lassan, de biztosan nyeri vissza régi hatalmát: rázza le magáról a modern alárendeltséget, a pénzuralom teremtette rabszolgaságot, s építi újjá réges-régi közösségi – emberi, emberséges – világát. Nemzetét, országát. 
 
Bösztörországot...
 
Varga Domokos György
 
Forrás: www.szilajcsiko.hu