Seres István az ELTE-n végzett török-mongol szakon, és tagja volt az Akadémia Közép-ázsiai Kutatócsoportjának. Doktori disszertációját a mongol betyárvilágról írta, egyik fő kutatási területe pedig Békés megye kuruc kori története, mely a történészek számára máig fehér foltnak számít. A Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága által megjelentetett mű alapját a történész „asztalfiók-kutatása” adta, Seres István ugyanis egyetemista kora óta gyűjtött anyagokat a témáról.

 

A könyv röpke pár hónap története. Arról szól, hogy Rózsa Sándor hogyan kap amnesztiát, hogy Kossuth miért fogadja el egy bűnöző segítségét, hogy hogyan szervezik meg a betyársereget, és hogy hogyan teljesít ez a sereg a Délvidéken. Seres István a betyár összes hiteles képét összegyűjtötte, s ezek közül jó néhány könyvében is látható. A munka sok újdonsággal is szolgál, hiszen a benne feltüntetett 62 irat jó része eleddig ismeretlen volt. A történésznek nem volt könnyű dolga a kutatás során, ugyanis több ország területén kellett feltárnia a levéltári forrásokat, ráadásul a témát számos legenda is övezi. 

 

Rózsa Sándor százfős lovascsapatát Szegeden állították fel. A Délvidékre induló seregben mintegy 50-60 főre tehető azoknak a száma, akik csikósok és gulyások voltak, ez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy többségük betyár volt. A betyárok közül ugyanis sokan régi pásztordinasztiából származtak, vagyis nappal pásztorok, csikósok voltak, este pedig lovakat raboltak. Rózsa Sándor szabadcsapata a rácoktól és szerviánoktól védte meg az országot, hivatalosan tehát nem harcolt az uralkodó ellen, nem követett el felségárulást. Dr. Seres István szerint a betyárvezért valójában nimbusza, hírneve és legendája miatt üldözték a szabadságharc leverése után.

 

Mivel Rózsa Sándor írástudatlan volt, tiszt nem lehetett, ám elismertségét jelzi, hogy őrmester volt saját csapatában. A szakember hangsúlyozta: kutatása befejeztével ugyanaz a pozitív kép maradt meg benne a betyárról, mint munkája elején. Rózsa Sándor egy nemzeti hős, aki tisztesen helyt állt 1848-ban, mégsem azt a figyelmet kapta, amit megérdemelne.

 

A Gyulai Hírlap cikke alapján