Amikor olvasni kezdtem Harangozó Imre új könyvét, még nem sejtettem, hogy lehetséges megoldást, vagy legalábbis némi magyarázatot találok benne a magam számára érthetetlen, vagy inkább különös jelenségekre. 2008 nyarán olyan későbronzkori temetőre bukkantunk a visegrádi Lepence-strand területén, amire eddig nem volt példa. A kövekkel körkörösen jelzett sírok száma megközelítette a hetvenet, ami egyedülálló jelenség az urnamezős kultúra temetkezései esetében. Amikor a régész belép a mintegy 3000 évvel ezelőtt eltemetettek birodalmába, onnan szinte mindaz hiányzik, ami Harangozó Imre könyvében benne van. A kőkörök közepén, vagy szélén, néha kővel fedetten kis gödörben nyugszanak az elhunytak hamvai, több-kevesebb edény, urna, bögre vagy tál társaságában, esetenként némi bronztárggyal (tű, spirálcsövecske, lemeztöredékek stb.) együtt. És csend. Sem megfejtésre váló kultikus motívumok, sem jelképek, sem különös díszek, semmi több. 

 

Sokáig gondolkodtam, mi az, ami hiányzik nekem ebből a sírkertből. Mi az, ami miatt idegenként mozgok e letűnt világ utolsó állomásán, miért nem találok kapcsolatot hozzájuk. Aztán megtaláltam a választ: látszólag megfoghatatlan volt a halottakat eltemetők utolsó búcsúja, a hítük. Vajon milyen elképzelésük lehetett a túlvilágról. Nem maradt más hátra, mint a képzelet, a visszagondolás útja, amit megkönnyített, hogy a temető szélén ott volt a halottakat elhamvasztó közösségi hely, megkockáztatom, oltár.

 

És elkezdett benépesülni a holtak ligete. A kis közösség egyik tagja befejezte földi pályafutását. A halál híre gyorsan szállt. Összegyűltek a falucska emberei, fát gyűjtöttek a halotti máglyához, kiásták, megépítették a sírt. Kijelölték a temetés napját. Mindenki eljött elbúcsúzni az elhunyttól. A nők felékszerezve, a férfiak fegyveresen érkeztek, a gyerekek tágra nyílt szemmel nézelődtek. A holttest már megmosva, felöltöztetve, beillatosítva feküdt a máglyán, mellette az edényekben ételek, italok, elkészítve a túlvilági útra. Elkezdődött a szertartás, megszólíttattak az istenek, elhangzottak a búcsúszavak és fellobbant a láng. A mindent elemésztő, hatalmas tűz mellett tánc, énekek hangzottak el. Amikor a testből már csak hamvak maradtak, összegyűjtötték a földi maradványokat díszes edénybe, a legközelebbi hozzátartozók egy marékkal a nyitott sírgödörbe is szórtak, majd a menet megindult, s a Dunához érve, ami az elhunytból maradt, a folyóba szórták, visszaadták... De kinek?

 

Így történhetett? Soha nem fogjuk megtudni. De Harangozó Imre könyve alapján kinyílik ez a múltba néző ablak, a kereső ember egészen az ősi tér-idő egységének bűvöletébe kerül. Élet és halál elválaszthatatlanok. Őseink hite szerint a halál nem büntetés és nem az élet ellentéte, hanem a születésé. Egyik kapun belépünk a földi életbe – ez a születés; a másikon kilépünk belőle – ez a halál. Thomas Mann a legtöbbre a mulandóságot becsülte, mivel ez ad értéket és méltóságot az életnek, és teremti meg az időt. Ahogy Wass Albert írja: „Kiépült és tudattá alakult lassan, hogy utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt.” Ennek a tér-időnek ez idáig – tudomásunk szerint– egyetlen felismerője az ember.

 

„…A zárt közösségben élő, a természethez közelebb álló emberek hagyományaikban, szokásaikban hordozzák azokat a védekező-felkészítő erőket, melyek a halálhoz való viszonyukat feszültségmentessé tehetik. Ezek a közösségek azonban felbomlóban vannak, hagyományaikat ma már csak feljegyezhetjük, kuriózumként vagy nosztalgiával; a magunk számára azonban nem meríthetünk belőlük erőt a halál gondolatával való együttéléshez.”- fogalmaz Polcz Alaine: A halál iskolája című könyvében. Ezeknek, az 1989-ben megjelent gondolatoknak élő cáfolata Harangozó Imre könyve, hiszen ezeket, a védekező-felkészítő rítusokat ma is elevennek láttatja. Különösen az idézet utolsó sorával vitatkozhatunk, hiszen a földi lét mulandóságát s a halált az ő „hősei” még az élet természetes velejárójaként, szükséges rosszként, az öregek reménybeli mennyei születésnapként élik meg. Balusesten a jóval nyolcvan felett élő Nyica néni nevetve úgy köszönt el tőlem, hogyha legközelebb jövök a faluba, akkor is föltétlenül látogassam meg, keresem föl „kisi házeskáját”, beszéd közben botjával az udvarról jól látható közeli temető felé mutatott; írja Harangozó Imre és e józan gondolkodásnak, mondhatni bölcs világlátásnak köszönhetően a mai olvasó is amolyan megkönnyebbülésfélét érezhet, derűs belenyugvást, hitet kap, de mindenképpen iránymutatást. A szerző lelki ráhangoltságának hála, hogy nemcsak megérti adatközlőinek üzenetét, de tolmácsolni is képes az elidegenedett, az effélét már csak kuriózumként, vagy nosztalgiával megélőnek az elgondolkodás, a befelé fordulás, a belső hangok meghallásának lehetőségét, és teszi ezt olyan mély elkötelezettséggel, hogy az olvasó – kilépve rohanó világunkból – kalapját levéve, elcsöndesedve áll meg egy pillanatra.

 

Végül nem állhatom meg, hogy a gyergyóremetei halottas lepedő „vízen úszó alkalmatosság visszatekintő lófejeinek” kapcsán ne hívjam fel a szerző s egyben e sorok olvasóinak figyelmét a lébényi barbár előkelő sírjában talált késő római díszfésű visszanéző lóalakjaira és pontkörös díszítésére. A két részből álló tárgy ezen alsó darabja tulajdonképpen a fésű fogait védi. Magával a fésűvel szinte részletekbe menően megegyező darab került elő Visegrád-Gizellamajor római erődjéből. A csontfésűk gyakori sírmellékletei a késő római időszakból fennmaradt temetkezéseknek.

 

Harangozó Imre új könyvében két évtized kutatásait foglalja össze és emeli újabb magaslatra, ha úgy tetszik trambulinra a halál katarzisát. Ahogy a mélységbe ugró légtornász kinyújtja két kezét és a megszokás biztonságával tudja, hogy nem fog lezuhanni, mert a túloldalon várni fogják, úgy ugrunk mi is, kitárt karral, a hit biztonságával, hogy átérünk a túlsó oldalra. Köszönet Harangozó Imrének, hogy ehhez az ugráshoz még egy kis bátorságtöbbletet adott. 

 

Szerző: Dr. Gróh Dániel

 

Harangozó Imre: Transzcendens Trambulin; Ipolyi Arnold Népfőiskola, Újkígyós, 2010.