A székelység történetéről szóló első tankönyvet hatodikos, hetedikes diákoknak ajánlják, egyelőre azok az iskolák kapták meg, amelyek igényelték, de néhány hónap múlva, a könyváruházak polcain is meg fog jelenni a kézikönyvként is kiválóan beváló kötet.
 

Sokat kellett várni a hiánypótló könyvre, de megérte, mivel nemcsak a kivitelezése modern – gondolok itt a minőségi kivitelezésre, a Gyöngyössy János készítette gyönyörű illusztrációkra, a nyugati tankönyvek mintájára kialakított, átlátható szerkezetre –, hanem interdiszciplináris is. Szóval nemcsak történelmi vonatkozású információkkal szolgál a Székelyföldről, hanem földrajzi, irodalmi, művészettörténeti és néprajzi ismereteikkel is. 
 
Természetesen az akadémiai szellem jegyében született, így a szigorú tényekre épített információkat kezeli tudományosként, de emellett feltünteti a legendákat, eredetmondákat stb., hiszen ezek is hozzátartoznak a székely kultúrához. Persze a megfelelő módon kell őket kezelni. Amúgy, magukért a történelmi tényekért is érdemes áttanulmányozni a könyvet, ahogy Hermann Gusztáv Mihály történelemtanár, egyetemi adjunktus, a kötet főszerkesztője az előszóban megjegyzi: „A székely történelemben viszont nem csupán a mítoszokat lehet szeretni. A székely történelem önmagában, puszta és cicomázatlan valóságában is szép, és büszkeséggel tölthet el valamennyi székelyt.

Csodálatra méltó a székelységnek a keleti végek őrzésében tanúsított kiállása, a társadalmi jellegzetességei és közigazgatási önkormányzata védelmében vállalt áldozata, magyar nyelvének megőrzése, mégpedig tömbben – eltérően az Erdélyben élő többi magyar közösségtől. Büszke lehet a székely egyszerűségében is szép, méltóságot sugárzó népviseletére, egész népi kultúrájára, a házak előtt sorakozó, az európai műveltség és régen volt keleti kultúrák elemeit ötvöző gyönyörű faragott kapukra, ősrégi balladáira. És büszke lehet arra is, hogy az írásbeliség – az írni-olvasni tudás – népi rétegekben való korai elterjedése a Székelyföldön magasabb szintű volt, mint a magyar nyelvterület egyéb részein! Tankönyvünk ezekre is igyekszik felhívni a figyelmet.” 
 
Egy másik erőssége a kötetnek, hogy a rövid velős történelmi összefoglalók mellett megjelennek a személyes benyomások is, mint például egy naplójegyzet az első világháborúból, avagy 1989. december 22-én a Ferenczes István József Attila-díjas-költő által Csíkszereda főterén elszavalt A diktatúra közhelyei című vers. Az őskortól napjainkig követhetjük, hogy a Székelyföldön kik éltek. A fentebb említett az átélt benyomások pedig még jobban megértetik, közelebb hozzák a letűnt korokat.
 
Habár terjedelmét tekintve nem túl vaskos kötetről van szó, mondjuk egy tankönyv esetében ez nagyon is indokolt, mégis alapos, tömör és áttekinthető ismeretekkel szolgál. Mivel tíz székelyföldi szerző írta a különböző fejezeteket a könyv stílusa sem válik egyhangúvá. Az alaposságán pedig érződik, hogy történészek, régészek és néprajzosok hangolták össze tudásukat.  
 
Tartalmilag alaposan elemezni a könyvet nehéz lenne, ehelyett kitérnénk néhány olyan részletre, amely a történelemmel kapcsolatosan, gondolom, az itt élőket a legjobban érdekli. A székelyek eredetét vizsgálva a szerzők eléggé diplomatikusak, felsorakoztatnak minden elméletet, sőt a legendákat is. Megtudhatjuk, hogy a székelyek nagy valószínűséggel nem lehetnek a hunok közvetlen leszármazottjai, a legalaposabban alátámasztott ismeretek szerint a székelyek magyar eredetűek.
 
Az utóbbi elmélet mellett szól, hogy nincs egységes székely nyelvjárás, minden tájegységnek megvan a saját nyelvjárása, ráadásul kimutatható, hogy ezek a Magyarország különböző vidékeivel állnak nyelvrokonságban. Másfelől, ami szintén a magyar eredet mellett szól, a régészeti kutatások alapján a székely temetkezési szokások nem különböztek a magyarokétól, mint ahogy ezt meg lehetett állapítani például a honfoglalás után történelmi Magyarország területére betelepült és elmagyarosodott kunok, vagy jászok esetében. 
 
A székelyeket a magyaroktól tehát a sajátos közigazgatási szerkezet különbözteti meg, nagyon is tudománytalan lenne csak emiatt őket különálló nemzetként kezelni. Ezt a tízesektől a székekig felépített példás rendszert elemzi a könyv. Megtudjuk belőle, hogy a letelepedés előre kitervelten, szabályosan zajlott, mivel a magyar királyság célja volt az állam keleti  határán egy „egységesen szervezett, kiváltságai által jól összekovácsolt, katonai feladatokra alkalmas népességet alakítani”. Ezáltal jött létre a 12. és 13. századokban a mai Székelyföld településszerkezete. A letelepedéskor az addigi törzsi-nemzetségi szervezetek felbomlanak és kialakulnak a vármegyékhez hasonlóan működő székek. A széki intézmény kellett gondoskodjon a katonák képzésével és háború esetén toborzásával. A széket a székgyűlés irányította, élén a hadnagy vagy a kapitány állt, a polgári pereket pedig a székbíró intézte (a kapitány is sokszor részt vett a bíráskodásban is), őket az esküdtek segítették („a szék vénei”, vagyis idős, tapasztalt, és eszes emberek). A kapitányság mint tisztség 1711-ben, a Habsburg-korban szűnik meg.
 
A falvak is rendkívül szervezettek volt, minden falu önmaga alkotta meg törvényeit, ezeknek a betartását a bíró és a tizedesek, vagyis a falu alegységeinek, a tízesek vezetői szavatolták. 
 
Az önrendelkezés szigorúan a katonai szolgálat fejében működött, a székelység akkor kezdte elveszíteni autonómiáját miután már nem tudott korszerű hadsereggel előállni.
 
Forrás: www.szekelyhon.ro