"Benkő Mihály - Erdélyi István

NÉHÁNY ÉRDEKES TUDOMÁNYTÖRTÉNETI MOMENTUM A KAZÁROK KUTATÁSA EGYKORI LEHETŐSÉGEIRŐL


Az 1920-as évekig nagyon keveset és kevesen foglalkoztak Oroszországban az egykori Kazár Kaganátus régészeti emlékeinek a kutatásával. A század legelején Makarenko volt az, aki - a 19. század végi, Babenko-féle ásatások után, már nemcsak Ukrajnában, hanem keletebbre is megkísérelte a nevezetes Majackoje Gorogyiscse elnevezésű (eredeti nevét nem ismerjük) kazár kori erődítmény feltárását a Don-kanyarban. Ezt folytattuk mi is, miután bekapcsolódtunk a szovjet-bolgár-magyar közös régészeti expedíció munkálataiba 1976-ban. Addig azonban igen hosszú volt az út. Magát ez a bekapcsolódást részünkről, a mi kezdeményezésünkre indult munkálatban hétesztendős hazai és oroszországi előkészítés előzte meg. Erről még részletesebben kívánunk majd szót ejteni a z Eleink hasábjain.

Közvetlen a honfoglalás előtt, még Levedi vajda idejében és azt megelőzően, a Kazár Kaganátussal való kapcsolatunk meghatározó jellegű volt. Ezért nagyon fontos számunkra a kazárok országának régészeti kutatása. Az ősbolgárok -mint ismeretes- hosszú időn át éltek a kazárok ellenfeleiként, majd leigázott népként is azok vonzáskörében. A másik nagy nép, az alánok, szintén jelentős etnikai összetevője voltak a kaganátus tarka jellegű népességének.
Mindezt tudván, Fettich Nándor két alkalommal is tett hosszbab tanulmányutat a Szovjetunióban az ősmagyar és rokon-emlékek felkutatása, illetve tanulmányozása céljából. Sajnálatos azonban, hogy ezek a kapcsolatok az 1930-as évek végétől aztán hosszú időre megszakadtak. Nem volt azonban kedvező helyzetben a kazárok kutatása odakint sem. Először csupán Mihail Illarionovics Artamonov, az akkor fiatal régész, vette a fáradtságot, hogy emlékeiket a terepen kutassa. Kutatásainak sikerességét jelzi, hogy megállapította az egyik, név szerint is ismert kazár erődítmény -Sarkel- pontos helyét, ám a feltárást aztán már csak sürgető leletmentéssel lehetett csak részben teljesíteni, az erőd maradványai nem sokkal később a Cimljanszki víztározó alá kerültek. Szerencsére Artamonovnak lehetősége volt arra, hogy kineveljen maga mellé egy olyan kiváló szakmai utódot ezen a téren, mint a kezdetben a kunok emlékeit kutató Szvetlána Alekszandrovna Pletnyova, aki maga is tovább adhatta tudását egész sor tanítványának. (Vö. Szovjetszkaja Arheologija 1990. 2.7791)
A nomád népek kutatását azonban sorozatosan ideológiai béklyók akadályozták. Alekszandr Natanovics Bernstamnak a hunokról szóló, alapvető jelentőségű monográfiáját Sztálin utasítására 1951-ben betiltották és csak néhány példánya élte túl a megsemmisítést, sőt maga a szerző egészségi állapota is olyan kedvezőtlen fordulatot vett, hogy negyvenhat éves korában elhunyt. A korabeli uralkodó álláspont ugyanis az volt, hogy a római birodalom bukását alapvetően a belső ok, a rabszolga gazdálkodás csődje okozta, a külső ellenség, a népvándorláskor népeinek szerepe nem volt döntő. Aki mindezt másként látta, annak művei, így Bernstam hunokról írt monográfiája is, ellenséges tettnek minősültek. Bernstam nézeteinek üldözésével egyidőben M. Artamonov is hasonló elbírálásban részesült, de a jóval korábban megjelent első könyvét a kazárokról már nem tudták megsemmisíteni 1951-ben. Ma már jól látjuk, hogy az őt támadó 1951 december 25.-i Pravda-cikk, a majd az ezt szinte közvetlenül követő kötelező tudományos támadások (B.A. Ribakov, SZA 1953;N.Ja.Merpert, 1953) tartalmaztak téves nézeteket. M. Artamonov egyáltalán nem nagyította fel a kazár állam szerepét Kelet-Európa történetén belül, ellenkezőleg, a kaganátus még kevéssé feltárt emlékeit igyekezett reális módon értékelni. Ugyanakkor a szovjet nyelvtudományban eluralkodott, N. Marr nevéhez fűződő és a történettudományba-régészetbe is behatolt erőszakos nézeteinek az elfogadása miatt is kezdték keményen bírálni. Köztudott, hogy aki eleinte - legalább felszínesen - nem volt hajlandó N. Marr nézeteit elfogadni, az az álláshelyével, mondhatni a z életével játszott. 1949 után, amikor J. V. Sztálin Marr nyelvtudományi elméletei ellen cikket írt, M. Artamonov nem csatlakozott a N.Marr nézeteinek elfogadása miatt, szolgalelkűen önkritikát gyakorlók táborához. Mindezek a momentumok alaposan visszavetették őt a kazár kaganátus népei régészeti emlékeinek feltárásában, és általában a téma kutatását. M. Artamonov egyik munkatársa, I. Ljapuskin, aki egyébként aztán főleg a szláv települések kutatásában jeleskedett, arra kényszerült, hogy a Sarkelről szóló monográfia első kötetében a kaganátust meg se említse. A. Jakobszon, M. Artamonov másik jeles munkatársa, a témakörről 1959-ben megjelent kötetében a kazár időszakot mintegy elhallgatta.
A Bernstam elleni támadás a hunokat tüntette el a Szovjetunió egykori területeinek térképéről, az Artamonov elleni támadás pedig a kazárokat. Utólag még csak elképzelni sem tudjuk, mekkora zavart okozott mindez Magyarországon is, a honfoglaláskor előtti ősmagyar történet kutatásában, hiszen az előtörténetünkben komoly szerepet játszó két nagy nomád birodalmat : a hunt és a kazárt, és a magyarok hozzájuk fűződő kapcsolatait még megemlíteni sem volt tanácsos egy tudományos munkában, ha valaki folytatni akarta a pályáját.
1955-től aztán a kutatásra nehezedő küldő ideológiai nyomás kezdett némileg enyhülni. M. Artamonov részt vehetett a budapesti nemzetközi régészeti kongresszuson, összefoglaló tanulmánya is megjelenhetett az Acta Achaeologicaban, sőt ugyanakkor egy bolgár, majd egy magyar aspiránst - Erdélyi Istvánt - fogadhatott maga mellé továbbképzésre. A sorozatos terepbejárások - melyek zömét a fentebb említett Sz. A. Pletnyova végezte el - a kisebb-nagyobb feltárások, igazolták az Artamonov által képviselt régészeti kép, a szaltovo-majackojei régészeti kultúra kettősségét, annak steppei és erdős steppei változatát. Egymás után sikerült az etnikai kérdésekre is válaszolni a régészeti leletekkel kapcsolatosan, meghatározásra kerültek az ősbolgár és az alán lelet együttesek. Ukrajnában V. K. Mihejev és mások, Dagesztánban Magomedov vette kezébe a kazárkori emlékek kutatását, jóllehet nem mindenütt kerülhetett sor a feltárások teljes közlésére, például Mihejev ásatásai esetében. Sz. A. Pletnyovának az 1990-ben megjelent összefoglaló értékelése alapján világosan áll előttünk, hogy merre tartott a kutatás a 20. század utolsó évtizedében, hogy gazdálkodtak tanítványai M. Artamonov örökségével és hogyan vitték tovább a kutatás fonalát az újabban bekapcsolódottak. Az A. Ljapuskin által megkezdett, Sarkellel szemközti település ásatásait - harmincesztendős szünet után - V. Sz. Fljorov moszkvai régész folytatta, aki az erődítménytől délebbre eső doni erődöket, így a talán legfontosabbat a szemikarakorszkojeit is ássa már.
Többféle elképzelés látott napvilágot az utolsó kazár főváros, Itil helyéről és annak feltárási lehetőségeiről. Legújabban az Alsó-Volgánál Szakszin város emlékeiben látják azt felfedezni, amely nagyjából azonos helyen lehetett a mai Volgográd - Caricinnel, de a háborús pusztítások és a modern városrészek nem teszik lehetővé a nagyobb szabású, habár már megindult kutatásokat.
Azonban ma már nemcsak a déli, hanem az északabbi, Don-menti vagy környékbeli egykori kazár kori erődítmények kutatása is lendületesen folyik. Így az általunk újrafelfedezett helyű (Zamjatyin rajza nyomán) Sztarij Oszkol faluban lévő erődmaradvány körzetében is megindult, A. G. Nyikolajenko középiskolai tanár segítségével a lelőhelyek feltérképezése, aki a későbbiekben G. Afanaszjevvel dolgozott együtt a kazár kori emlékek felkutatásában és részben ásatásában. Ezek közül feltétlenül említésre méltók a vaskohászati emlékek.
Igen jelentősek számunkra, magyarok számára is azok a temetők, amelyeket az Azovi-tenger partvidékén és a Krím félszigeten tárnak fel egymásután, mert azok a 7. és a 9. század között annak a népi közegnek a leletei, amelyekkel a magyarság kapcsolatba került, talán ott lehetnek őseink sírjai is. A sztyeppei nomád jellegű sírleletek - Sz.A. Pletnyova véleménye szerint - elsősorban maguknak a kazároknak a sírjai, a gazdag mellékletek is bizonyítják, hogy az államalapító nomádok a kazárok voltak. Jó lenne, ha ezeket a többnyire publikálatlan anyagokat a magyar kutató is megvizsgálhatná. Sajnos, az utóbbi tíz évben a közvetlen magyar-orosz és magyar-ukrán régészeti kapcsolatok szinte a semmire redukálódtak.
Végül szó szerint idézzük M. I. Artamonovnak egyik megfigyelését az alapvető sarkeli cikkéből, amit éppen úgy, mint a sarkeli ragyogó cikket, nagyrészt elfelejtették az 1951-es "megsemmisítő csapás" után. (Sz.Pletnyova megállapítása). Pedig ez a megfigyelés máig is érvényes és jelentős mértékben rávilágít arra a rejtélyre, hogy miért lehet csak véletlenül rábukkanni az ősmagyar temetőkre a Don és a Kárpátok közötti délorosz-délukrán sztyeppén, illetve miért "nehéz, szinte lehetetlen az ősmagyarok jelenlétét a sztyeppén kimutatni": "Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy egyelőre - Sarkel és Majackoje g. kivételével - a kazár korszak egyik Don-vidéki településénél sem találtunk a településsel egykorú temetőket. Ennek a ténynek, az az oka, hogy a velük kapcsolatban álló temetők ugyanabba a típusba tartoznak, mint amilyenek ismertek Verhnyeje Szaltovóból, és amelyek egyik fő jellegzetessége, hogy nem emeltek föléjük kurgánokat. Ugyanígy magyarázatra szorul a kurgánok hiánya a Kazár Kaganátus központi területeink, és egész országunk déli részén. A vizsgált időszakban erre az egész területre jellemző volt a halmok nélküli temetkezés, minek következtében a temetők felfedezése az esetek többségében véletlen műve, már csak azért is, mert kifejezetten erre irányuló kutatás eddig nem is folyt" (M. I. Artamonov, SZA 1940, 163)
Artamonov megállapítása igen figyelemreméltó. Ugyanis sajnos többnyire véletlenül kerülnek a felszínre a honfoglalás kori magyarországi temetők is, hiszen azok is sísrjel és kurgán nélküliek. Mégis, a feltárt kárpát-medencei honfoglalás kori temetők száma sokszorosan nagyobb, mint a déli orosz és ukrán sztyeppén felszínre került ősmagyar temetkezéseké (pl: Vorobjevo, /Don-vidék/ Szubbotici, Manvelovka, Korobcsino)/ Dnyeper déli medencéje), amelyekből tudomásunk szerint tíznél is kevesebb van, ugyanis Magyarország jóval kisebb területű, beépítettebb, földjei sokkal inkább művelés alá fogottak, mint a végtelen és szinte bejárhatatlan dél-orosz és dél-ukrán sztyeppék. Ezeknek a sztyeppéknek a füve alatt a föld mélyében máig is ott rejtőzhetnek minden külső jel nélkül a kazár, besenyő és ősmagyar sírok, temetők, valamint ezek leletanyaga, vagyis a honfoglalásunk előtti időszak legfontosabb évtizedei történetének régészeti emlékei. Ezek feltárásáig, vagy véletlen felszínre kerüléséig a magyar őstörténeti honfoglalás kor előtti szakaszáról és a Kárpát-medencei honfoglalás kori magyar ötvös művészet előzményeiről, kialakulásának helyéről és idejéről, egyes temetkezési szokások különböző formáinak meglétéről vagy meg nem létéről szóló elméletek alkotásában bizonyos fokú óvatosságra lenne szükség. Függetlenül a szisztematikus sztyeppei kutatások folytatásától vagy szünetelésétől, eredményességétől vagy eredménytelenségétől, előfordulhatnak nem várt események - például teljes aranymaszkos ősmagyar vezéri sír kerülhetett felszínre gátépítés közben a Dnyeper-vidéken. (Vö: O.M. Prihodnyuk - L.N. Csurilova: The Korobchino Find. Acta Archaelogica Academiae Scientiarium Hungariae LIII. (2002)/1-3, 83-193.).
"